- De miért van egyáltalán igény a szélsőjobboldali relikviákra?
- Nem azokra van igény, hanem arra, hogy foglalkozzanak velünk, hogy valami történjen. Ma egy 2500 fős településen folyamatos a visszaesés. Ahogy elveszik az önkormányzattól a hatásköröket és a forrásokat, úgy a helyieknek egyre kevesebb lehetőségük van a közösségi életre, részvételre. A művelődési ház öt éve mondjuk még meg tudta fizetni a falunapra az X-faktor győztesét, tavalyelőtt már csak a harmad vonalbeli stand uposokat, idén pedig már erre sem telik. Ehhez képest, ha azt mondja a Jobbik, hogy mi hoznánk ide egy műsort, lesznek szép magyar énekek, táncolnak lányok, utána lehet kérdezni, vagy mondjuk Bogár László beszél egy kicsit arról, hogy a zsidó űrlények hogyan foglalják el Magyarországot, az emberek el fognak menni erre, hiszen jobb programjuk nincs, s ez is jelent számukra valami kis bevonódást. Mert eközben minden más, elsősorban a kormányzati intézkedések az ő lakóhelyeik felszámolása irányába hatnak, kinyírják a kistelepüléseket.
- A Jobbik megoldási javaslata erre nem merül ki az etnikai feszültséggerjesztésben?
- A Jobbik a 2009-es EP-kampányt, s vidéken talán még a 2010-es országgyűlésit is a cigánybűnözés fogalmának bevetésével csinálta végig. Ma már annyiban nehezebb a helyzetük, hogy a Fidesz szociálpolitikájának - ha lehet még így nevezni - fontosabb üzenetei a közmunka, a segélyezés és hasonló kérdések kapcsán, kifejezetten konkurálnak azzal, amit a Jobbik csinált eddig. Nagyon sokáig a növekedésük egyik legnagyobb mozgatórugója volt, hogy cigányoztak, hiszen - mint mértékadó felmérésekből kiderül - a magyar társadalom kétszer-háromszor nagyobb arányban rasszista, mint mondjuk antiszemita. De kiderült az is, hogy a cigányozás és a rasszista üzenetek egy üvegplafont jelentenek a Jobbiknak, s ezt ők föl is ismerték. Ezért változtattak vidéken, s a kistelepüléseken is: a legerősebb kihívó pozícióját akarják elfoglalni, a Fidesz egyetlen alternatívájaként mutatva be magukat. Azzal tudják tehát megnyerni maguknak az újabb és újabb választókat, hogy egyedül a Jobbikról képzelhető el, hogy meg tudja verni a Fideszt. Nagyon sokáig kontraproduktív volt ezt a retorikájuk, de onnantól kezdve hatásossá válhat, hogy verhető távolsága kerülnek a Fideszhez - márpedig a kormánypárt ősz óta veszít, a Jobbik pedig apránként jön fel.
- Ezt az erősödést a baloldalnak mennyire kell komolyan vennie?
- A Jobbikkal való riogatás egészen addig szintén kontraproduktív, amíg a radikális párt "varázstalanítása" nem történik meg. Ők ugyanis az egyedüli szereplők a politikai palettán, akik nagy botrányokat még nem kaptak a nyakukba. Igaz, próbálnak egyensúlyozni is, hiszen miközben sokan nagyon rendszer- vagy kormánykritikusnak gondolják a Jobbikot, az valamiért nem szokott nagyon nekimenni például a Fidesz korrupciós ügyeinek. Cserében sikerült például lényegében megúszni KGBéla ügyét. A Fidesz arra nagyon ügyel - s ebben szerencséje is van, hiszen eddig így kormányzott -, hogy mind a két oldalról legyen ellenzéke, s ezzel középre tudja magát pozícionálni mamutként, a centrális erőtérként. Épp ezért van egy előre megszabott távolság, ameddig elengedik a Jobbikot, de biztos vagyok benne, hogy a kormány hetente méreti a radikálisokat, s tesznek azért, hogy egy bizonyos szinten ne nőhessen túl.
- Például a menekült- és idegenellenes retorikai hadjárat kezdődhetett egy ilyen mérés eredményeképp?
- Biztos vagyok benne, hogy a franciaországi terrorcselekmények nyomán, s a Fideszre az elmúlt félévben különösen jellemző rögtönzés és kapkodás hatására választották ezt a fogást. Az ugyanis jól látszik, a kormánypártnak rendkívül fontos, hogy ő mondja meg, miről beszélünk. Ha ugyanis ő határozza meg, mi a téma, akkor azt kénye és kedve szerint tudja felemelni, s elsüllyeszteni. Más kérdés, hogy ez most nincs megtervezve. Hónapok óta csak ilyen ad hoc jellegű humorbombák robbannak ki belőlük, az internetadótól kezdve a drogtesztig. Ezek mind olyan dolgok, amiket a bejelentést megelőző vasárnap még maguk sem tudtak, hogy valaha fölmerülhet.
- Habony Árpád elfáradt?
- Habony az egyik legtúlértékeltebb szereplője ennek a rendszernek. Ő nem egy zseni, csak olyan kereteket kapott, hogy időlegesen sikeresnek tűnhetett. Ha a Népszava holnaptól százmillió példányban jelenne meg, s ennyit vennének, akkor kis túlzással abban is nagyon sikeres lehetne, ha csak parfé recepteket közölne. Habony már 2006 környékén is a Fidesz kampányában próbálkozott, ám akkor nem jött be, aztán 2010-ben nagyon kedvező feltételekkel tudott kampányt csinálni, hiszen abban a helyzetben talán egy rozsdás fazék is megnyerte volna a választást. Azóta pedig minden kommunikációs ötletét úgy tudta megvalósítani, hogy volt mögötte egy kétharmad, rengeteg pénz, s volt egy elképesztően jól trenírozott Fidesz-szervezet. Ehhez képest ma, illetve az elmúlt hónapok bornírt témafelvetései mögött nincs ugyanaz az egység, ami azelőtt, például a rezsicsökkentésnél megvolt. Tehát kibeszélés van, Pokorni Zoltántól Bencsik Jánosig több olyan szereplő előkerült, akik már nyilvános kritikákat is meg mernek fogalmazni. A rendszernek már nem az a legfontosabb célja, hogy a saját túlélését biztosítsa, hanem az egyes szereplők érdekei kerültek előtérbe. 2014 őszén, amikor túl voltunk az országgyűlési, az EP és az önkormányzati választásokon is, a Fideszben minden káder azon kezdett el gondolkodni, hogy "van 3 és fél évem, hogyan tudnám kihozni ebből a legtöbbet". Nem volt többé kérdés, hogy maradnak-e, mert tudták, hogy ők most jóidőre maradnak. Az egész Lázár-Rogán szembenállás ekkor tudott újra felbuzogni, amit a kampány korábban félresöpört, hiszen a hatalmon maradás már nem volt összekényszerítő erő. Ezért sem működik a habonyi rendszer, ráadásul kaptak is az arcukba elég sok, köztük jópár látványos tüntetést, megijedtek, s kapkodni kezdtek, az eddig megszokott egység nélkül.
- Úgy fogalmazott, hogy összeomlott a kormányzás.
- Orbán a kormánya felépítését, működését, személyi állományát és strukturális berendezkedését is a káderpolitikának rendelte alá. Mindenkiről egyszemélyben ő dönt, s mindenkinél a lojalitás a legfontosabb szempont és az, hogy legalább egy versenytársat tartson mellettük, hogy senki ne érezhesse magát nyeregben. Mindez oda vezet, hogy a szakmai feladatok elvégzése csorbát szenved. Ez a netadónál látszott a legjobban. Ha jól emlékszem, legalább két tucat egymásra épülő hiba kellett, hogy Csernobilban megtörténhessen a katasztrófa, tehát kellett legyen 24 kapcsoló, ami jelezheti a vész közeledtét. Amikor az internetadó ötletét Orbán bedobta egy kormányülésen - mert úgy tudni, így történt -, akkor ez az elképzelés le tudott menni a legalsó szintig az adott szakminisztérium kodifikációs osztályára, az úgynevezett szakértőig, aki kidolgozta a javaslatot, ami aztán vissza tudott jutni egészen a kormányülés elé. Anélkül, hogy egyetlen vészkapcsoló lett volna a rendszerben, hogy "ácsi, számoljunk már rendesen utána, nem is annyi az összeg, nézzük meg, hogy pontosan mit okozunk ezzel". Nem volt senki, aki rendesen meghatározta volna az érintett kört, és sorolhatnánk. A kormányzás összeomlása azt jelenti, hogy jelenleg nagyon kevesen vannak már a kormányban és apparátusában, akik a szaktudásuk miatt kerültek oda. Ezért nem működik lényegében szinte semmi, s ezért van szüksége Orbánnak az állandó csatazajra. Amikor a háborús állapotokat meg kell indokolni, az csak úgy megy, ha fölmutatnak egy ellenséget. Csak hát egy idő után a "komolyan vehető" ellenségek vagy elfogynak, vagy sikerül valakivel tényleg úgy összeveszni, hogy valódi politikai háború lesz belőle. Mindkettőre volt példa az elmúlt hónapokban, amire a kormány a már tőle megszokott kommunikációs panelekkel válaszolt. Megint csak azt kell mondanom, hogy a különböző ellenzéki mozgalmak feladata lenne, hogy ez ne így történjen, vagy ne maradhasson annyiban.
- Mit kellene tenniük?
- Elismerve minden civil korrupcióellenes szervezet és portál munkáját, ki kell például emelni, hogy a kormányt, s annak befolyásos tagjait érintő ügyekben az ellenzéki politikusoknak sokkal nagyobb rálátásuk kell, hogy legyen. Ők azok, akik ott ülnek képviselőként a bizottságokban, akik bárhova bemehetnek, betekinthetnek dokumentumokba, írásban és szóban is meg tudják kérdezni az illetékeseket, szóvá tehetik a kétes eseteket a parlamentben, tudnak ezekről sajtótájékoztatót tartani, nemzetközi kapcsolataik révén európai nyilvánosságot és figyelmet kovácsolhatnak, és hasonlók.
- Tehát Juhász Péter az etalonellenzéki?
- Bizonyos szempontból igen, hiszen ő elvégzi a munkát, ami politikai tőkét jelent. Egyébként ez egy nehéz helyzet, hiszen ha józanul gondolkodunk, mindaz amit Juhász és az őt segítő oknyomozók kiderítettek, vélhetően nem történhettek más ellenzéki képviselők figyelmének elkerülésével. Magyarán tudniuk kellett arról, mi folyik a Belvárosban. Innentől kezdve az a kérdés, hogy ki, milyen kompromisszumot kötött meg saját magával, a tisztességével és a választóknak tett ígéreteivel szemben a politikai túlélés reményében. Amikor állítom, hogy új pártra, pártokra is szükség van a mostaniak mellett - amelyeket nyilván nem lehet lehúzni a WC-n -, akkor ezeknek egyik fontos funkciója éppen az lenne, hogy legyen egyfajta példamutatás, amit most az egyszem Juhász Péter csinál, hogy "gyerekek, lehet ezt így is". S onnantól kezdve megéreznék a versenyhelyzetet a mai pártok, hogy hoppá, van itt olyan szereplő, aki biztosan nem korrupt, s ezt előnyként fel is használja a pártversenyben. Akkor ez, az évek óta várt és hiányolt megtisztulási folyamat náluk is megtörténhetne végre.
- Más szempontból kérdés, hogy valódi politikai sikert jelent-e ez a munka úgy, hogy közben az illetékes állami szervek, például a vádhatóság látványosan akadályozza a korrupciós gépezet megakasztását.
- Amit mi, mint választópolgárok igényelnénk, hogy ezeknek a bűncselekményeknek igenis legyen jogi következménye, egyelőre valóban nem következett be, hiszen ma az igazságszolgáltatás rendszerében komoly politikai elfogultság gyanúja áll fenn. Ám a politikai siker dimenziójában az ellenfél bukása, illetve a többség a fokmérő. E tekintetben pedig Juhász már ma is sikert ért el, mert Szentgyörgyvölgyi Péter fideszes polgármester az V. kerületben szerintem most már egy fáskamrát sem mer eladni, s bizony komolyan számolnia kell azzal is, hogy ha ez így folytatódik - amire komoly esély van -, akkor nem valószínű, hogy 2019-ben az önkormányzati karrierje folytatásán kell gondolkodnia. Ez hatalmas eredmény.
- Akkor ez az a stratégia, amit minden ellenzéki pártpolitikusnak követnie kellene?
- Én ezt szoros emberfogásnak hívom. Az ellenzéki pártoknak el kell dönteni, hogy ki az, aki a parlamentben követ bizonyos témákat, vagy akár Orbán Viktort, ki megy neki a kétes ügyekkel, ki szembesíti a kormányfőt, vagy akár Varga Mihályt, Matolcsy Györgyöt azzal, hogy a gazdaságpolitika vagy a jegybank működése nincs rendben. Az erre kijelölt szereplőnek folyamatosan meg kell ezt valósítani. Az úgy nem megy, hogy néha, ha behívják az ATV-be, akkor beszél a felmerülő kérdésekről valaki, de nincs mögötte valós gondolat. Ki kell dolgozni kampányokat, stratégiát és programot, nem pedig ülni a székükben és markolni a karfát. Nem az a feladat most - s ilyen értelemben a Demokratikus Kerekasztal összegzi azokat a problémákat, amiket az ellenzéki térfélen látunk -, hogy a 2014-ben megbukott szereplőket összetereljük, s kitaláljuk, hogy ez a terrorista, zsarolási szituáció hogyan tartható fenn. A majdnem valamit és az inkább semmit összeadva többség soha nem lesz. Nem lehet összeterelni egymással teljesen összeférhetetlen, s összeegyeztethetetlen szereplőket megint azzal, hogy ők mind utálják Orbánt. Ennek a szivárványkoalíciónak, azon túl, hogy már 2014-ben is megbukott, csak robbanás lehet a vége. El kellene végre jutni odáig, hogy Magyarországon normális, aktív pártokat építenek, szükség van szociáldemokrata, meg liberális pártra, el kell dönteni, hogy a zöld térfélen ki az, aki valóban képviseli az ügyeket, s akkor annak kell beleállni, nem pedig közös akolba kényszeríteni mindenkit Orbán ellen. Ezt a ma ismert választási rendszer sem indokolja - csak az egyéni képviselőjelöltek koordinált indulását, a közös listást nem -, s már láttuk azt is: nem működik.
