Mi lesz veled, Európa? – kérdezhettük a tavaly májusi európai parlamenti választást követően, amelynek során minden korábbinál több képviselői helyet szereztek a szélsőséges, illetve euroszkeptikus pártok. Az unió jövőjével kapcsolatos aggodalmunk azonban mit sem csökkenhetett azóta. Bár az euroszkepticizmussal kapcsolatos félelmek némelyest háttérbe szorultak, hiszen van az EU-nak épp elég baja, hogy csak egy példát említsünk, a kelet-ukrajnai válság és ezzel összefüggésben az Oroszország elleni szankciók miatt, a baloldali radikális pártok folyamatos térnyerése is azt jelzi: az EP választást megelőző, minden korábbinál demokratikusabbnak mondott kampánnyal sem sikerült közelebb hozni az EU-t az emberekhez. Sokaknak elege van a megszorítások politikájából, szociálisan erős társadalmat akarnak, olyan a szegények iránt is érzékeny gazdaságpolitikát, amit az akkori politikai vezetők ígértek az adott ország uniós csatlakozásakor.
A jólét sok országban csak ideig-óráig tartott, mert csak a válság után derült ki, hogy a növekvő béreket, a javuló életszínvonalat meggondolatlan, a mértéktelenül költekező gazdaságpolitikára építették. Görögország, Spanyolország, Olaszország, Portugália most ennek issza a levét. Az emberek érthető módon nosztalgiát éreznek a 2008 előtti idők iránt, amikor biztos munkahelyük volt, s nem kellett aggódniuk a mindennapi betevő miatt. A radikális baloldali pártok, így a Sziriza, vagy a spanyol Podemos a stabil hétköznapok visszatérésének ígéretével kampányolnak, amint a görög választás mutatta, sikeresen.
Hogy aztán mivel finanszírozzák a jólétet? Homályos választ adnak erre. Ugyanúgy, mint az euroszkeptikusok, akik mindenféle érvet találnak arra, miért kell kilépni az euróövezetből, illetve az Európai Unióból, de azt már nem kötik a választók orrára, hogy az így kieső pénzt mégis mi módon teremtik elő.
Ellenzékből könnyű politizálni. A Sziriza azonban már másfél hét óta kormányon van, így számára véget kellett, hogy érjen az ígérgetések időszaka. Annyi azért már múlt hét keddje, Alekszisz Ciprasz kormányának beiktatása óta is körvonalazódott, hogy, az euroszkeptikusokat és a baloldali radikálisokat nem lehet egy kalap alá venni. Ciprasz kormányfővé való beiktatását követően sem követelte az euró feladását, éppen ellenkezőleg, ragaszkodik a közös európai valutához.
A Sziriza nem is akar hallani az euroszkeptikusok és a baloldali radikálisok esetleges európai szintű szövetségéről. Miután Marine Le Pen bejelentette, különböző ideológiájuk ellenére a Sziriza sikeréért szorít a görög választáson, mert közösen dönthetik meg az „uralkodó” európai intézményrendszert, az athéni párt sietve visszautasította a támogatást.
Az új görög kormány első lépései nem sok derűlátásra adtak okot. Ennek részben a tapasztalatlanság is oka lehetett. Ciprasz kabinetjének mindössze egyetlen tagja rendelkezett valamiféle kormányzati előélettel, a többiek kizárólag ellenzékben politizáltak. Nem is könnyen szokták meg az új helyzetet, több tárcavezető számára ismeretlen volt a diplomácia fogalma. Amikor néhány miniszter bejelentette a privatizáció leállítását, a gazdasági miniszternek kellett csillapítania a kedélyeket azzal, hogy nem kell ezeket a kijelentéseket olyan komolyan venni.
Mindez azért arra utalt, hogy Ciprasz kormányában nemcsak habzó szájú radikálisok ülnek, hanem olyan mérsékeltebbek is, akik ésszerű megoldásra törekednek Berlinnel. Kellemetlen hírként értékelte Európa Jannisz Varufakisz pénzügyminiszterré való kinevezését, akit a brit Guardian a radikálisok vezérszónokának nevezett. Bár a kulcsfontosságú tárcát vezető közgazdász kezdeti kijelentései valóban aggodalomra adtak okot, hiszen váltig követelte az adósságleírást, ami az unió és Athén viszonyának elmérgesedését vetítette előre, ehhez képest londoni látogatása során már szó sem volt korábbi felvetéséről, s egy olyan megoldást javasolt, amellyel kifejezetten elkerülhetővé válna az adósságelengedés. Egyfajta adósságcsere-ügyletet ajánlott a hitelezőknek. Ennek az lenne a lényege, hogy a fennálló görög adósságot új, növekedéshez kötött kötvényekre cserélnék. Két különböző típusú kötvényről lenne szó. Az egyikkel, amit a gazdasági növekedés nominális értékéhez kötnének, az Európai Stabilitási Mechanizmustól (ESM) kapott kölcsönöket helyettesítenék, míg a másikkal - amit állandó kötvénynek nevezett - az Európai Központi Bank tulajdonában lévő görög kötvényeket váltanák ki.
Bár felvetését az EKB elvetette, Berlin pedig hókuszpókusznak tartja, már a felvetés azt bizonyítja, hogy Ciprasz kormányával lehet beszélni, egyezkedni, s akár kompromisszumra jutni.
A görög kormány külpolitikai törekvéseit sem szabad lebecsülni, hiszen közeledése a többi súlyos adósságot felhalmozott ország, Itália, vagy Franciaország felé, nem tűnik sikertelennek. Varufakisz és Michel Sapin vasárnapi találkozója során a francia pénzügyminisztert mintha hájjal kenegették volna, végre olyan uniós tárgyalópartnerre talált, aki azt mondta ki, amit Párizs eddig nem nagyon mert.
Ugyan az Európai Uniót sok megrázkódtatás érte az eltelt évek alatt, s a kárörvendők már a halálhírét költik, jobbat még nem találtak ki ennél a konstrukciónál, ha tetszik, ha nem. S ezzel mintha a Sziriza is tisztában lenne.
