Soha ennyire felajzott, ennyire megosztott, s alighanem ennyire hiábavaló várakozás nem előzte meg külföldi vezető magyarországi látogatását, mint Angela Merkel német kancellárét, aki hétfőn érkezik Budapestre. Legutóbb 2009-ben járt itt, a jobboldali magyar kormány 2010-es hatalomra kerülése óta szerette volna nyélbe ütni az újabb vizitet, de mindhiába. Ami a németeket illeti, mindent elmondanak Kai-Olaf Lang politikai elemző szavai: „a halasztásnak nem csak a kancellár programjának rendszerint nagyfokú sűrűsége volt az oka”, s bár a német-magyar kapcsolatok a legmagasabb szinten is működnek, de „Berlin nincs állandó készenlétben, ha meghívás érkezik Budapestről”. Ennyi.
A nagy várakozásban kétfelé szakadt az ország. Az ellenzék - pártok és civilek - is azt várják, hogy Merkel az Európai Unió, az Európai Néppárt és a világ egyik legbefolyásosabb vezetőjeként végre határozottan fellép Orbán Viktor illiberális államszervezési gyakorlata ellen, nyíltan bírálja majd a kormányfőt a parlamentarizmus lebontása, az intézményrendszer megszállása miatt, amit annyi kritika ért már Brüsszelben, de aminek az élét a Néppárt mindig lecsiszolta, s ráveszi, térjen vissza az európai politikai normákhoz. A kormány – és a Fidesz-tábor – mindennek éppen az ellenkezőjét reméli. Azt, hogy a kancellár mindössze ötórás vizitje megerősíti a kormány tekintélyét, a nyílt kritika mellőzésével legalizálja Orbán Viktor módszereit. Mindenki csak találgat persze, gyártják a legkomikusabb változatokat, egészen addig, hogy Merkel közvetítésre akarná felkérni a magyar kormányfőt az Európai Unió (az Egyesült Államok?) és Moszkva között Ukrajna ügyében. Ami vicc: nem létezhet ugyanis olyan hidegháború, amelynek kellős közepén Moszkvában ne vennék fel a telefont, ha annak túlsó végén a német kancellár szólal meg.
A már idézett Kai-Olaf Lang szerint a konzervatív CDU/CSU és a szociáldemokrata párt (SPD) között nagykoalíciós egyetértés van. „Kritikus pragmatizmussal” kezelik a budapesti vezetéshez fűződő kapcsolatokat: nem szabad elszigetelni Magyarországot és nem szabad beleavatkozni a magyar belpolitikába. Így hát alighanem mindkét Magyarországot csalódás fogja érni. A Merkel-látogatástól a belpolitikát illetően aligha várható érdemleges, vagy látványos fejlemény. A kancellár e „kritikus pragmatizmus” jegyében amúgy sem tehet többet, mint hogy megismétli, amit korábban többször – legutóbb 2013 tavaszán, Áder János köztársasági elnök berlini kényelmetlenségére – üzent, újból eszébe juttatja Orbán Viktornak a kétharmados parlamenti többséggel járó felelősséget.
Az egész látogatás protokollba fulladhatna, ha nem adna neki különös fénytörést, hogy Merkelt február 17-én követi Vlagyimir Putyin, akitől Orbán csak az újabb hosszú távú gázegyezmény aláírását várja. Valamivel azért többről van szó. Az orosz elnököt ugyanis mostanában Budapesten kívül sehol az unióban nem látnák szívesen, s neki alighanem nagyobb szüksége van most egy ilyen főváros vendégszeretetére, mint Budapestnek az ő vendégségére. Magyarországra Putyin az ukrán válság kirobbanása óta különösen fontos partnerként tekint, s semmi kétség, hogy budapesti látogatása sikeres PR-esemény lesz - legalábbis Oroszország számára.
Merkelt más érdekli Budapesten. Annyit talán elér, hogy rávegye kollégáját, ha már a Moszkvába vezető úton képtelen visszafordulni, legalább tartson egy is pihenőt a nagy rohanásban, és szavaihoz híven valóban kövesse a német külpolitikát, amely modus vivendit keres a Moszkvát nem egyszerűen elszigetelő, hanem megfojtani akaró új amerikai külpolitikai doktrína és Oroszország ukrajnai politikája között, amelynek most már akkora mértékű az öngerjesztő frusztrációja, hogy világháborúval fenyeget.
Hogy miről fog Merkel és Orbán négyszemközt beszélgetni, arról közvetve talán majd a Putyin-látogatás után értesülünk, esetleg többet megtudhatunk majd arról, mit gondol a kancellár a világról abból az előadásból, amelyet az Andrássy Gyula német egyetemen tart. Ez feltételezhetően a geopolitikai helyzetről fog szólni, ami szinte teljesen háttérbe nyomja a magyar belpolitikát, és felfedi azokat a lényegi ellentéteket, amelyek az új amerikai geostratégia és a német (uniós) külpolitika között feszül.
Az amerikai külpolitika 2014 tavaszán vett éles fordulatot. Barack Obama első elnöki periódusa alatt az Egyesült Államok levette tekintetét Európáról, ami sokak szerint óriási hiba volt, mert az amerikai jelenlét hiánya miatt Putyin szabad kezet kapott, azt tehetett, amit akart. Elemzők szerint Obama addig meg volt győződve arról, hogy nincs alternatívája annak, hogy megegyezzen Putyin Oroszországával, akkor azonban „rádöbbent”, hogy a szinte csak az olajból-gázból élő, nagyhatalmi státuszát atomarzenáljának maradékával őrző Oroszország, minden gyengesége dacára, keresztezni akarja Amerika érdekeit. Történt mindez a 2013 őszi ukrajnai események után, amikor a kijevi Majdan megtelt azzal a heterogén tömeggel, amely az orosz nyomásra elhalasztott uniós társult szerződés aláírását követelte.
Oroszország helyett Európát akarta, bármit jelentsen is az, bár a valóságban nem sokat jelentett. A Nyugat-ellenes frusztráció ekkor kezdett elhatalmasodni Putyinon, s nem is ok nélkül, hiszen 1989 után alig másfél évtizeddel azt vehette észre, hogy a NATO körbekerítette, s hamarosan nem csak Ukrajna uniós, hanem NATO-tagsága is napirendre került. Alig két hónappal Orbán Viktornak a titkos paksi paktumról elhíresült 2014 január végi moszkvai látogatása után, áprilisban kezdetét vette az új hidegháború, megszűnt a nyitott és állandó érintkezés a NATO és Moszkva között, ami 1990 óta gyakorlat volt. A következmények ismertek: a meleg vízi Fekete tengeri kijárat biztosítására a Krím orosz annektálása, a kelet-ukrajnai szakadárok, az ukrajnai háború táplálása.
A cikk a következő oldalon folytatódik