Tán azért is tudja ilyen szóáradattal letaglózni a környezetét, mert már nem kell ahhoz gondolkoznia, amit mond, ugyanis kliséket zúdít a külvilágra. Fellengzős közhelygyűjteményt. Olyanokat, amiket nyilvánvalóan ő is máshonnan vett át. Nem nehéz arra következtetni, hogy magától Tartuffe-től származnak ezek a frázisok, aki már a ház urát is megbabonázta, Bagossy László rendező felfogása szerint, lényegében szerelmessé is tette maga iránt. És persze vakhitűvé. Bálványimádóvá. Bálványimádóvá vált az egyáltalán nem kedves mama is. Bálványa kitekert, rémes értékrendjét pedig nagy elánnal igyekszik ráerőszakolni tekintélyuralmi alapon, mindarra, akit csak lát.
Pogány telibe talál egy nagyon jelenlévő típust, dermesztően beleéli magát, de kicsit karikatúráját is adja. Miközben veszélyesen félelmetes, elementárisan mulatságos is, ez olyan fenemód erős indítás, amit nehéz fokozni. De rögtön megmutatja a félelem légkörét. Azt, hogy megmukkanni még igen, de visszabeszélni senki nem mer neki. Akár egy lúdbőröztető nézéssel bárkibe belefojtja a szót.
Persze Molière remekművének az esetében ma már nehéz kitalálni, hogy a két ifjú szerelmes miért is van annyira betojva attól, hogy a Tartuffe-től megbabonázott Orgon a lányát a bálványához akarja adni. Miért nem mondja neki a lány, hogy szeretlek apuci, de Valért aztán pláne, hozzámegyek és punktum, te meg imádd Tartuffe-t, amennyire csak akarod, de azért a mamát se hanyagold el nagyon, mert annak meg rossz vége lesz. Hogy ez érthető legyen, ahhoz kell a félelem légköre. Amikor már az irracionális is hihető, és már az is rémisztő, ami tulajdonképpen nem az. Ennek a mindent átható félelemnek a légköre nem teremtődik meg az előadásban, ami egyébként számomra roppant élvezetes volt. Bagossy sokszor nem annyira komédiát, mint inkább rohangálós, hajmeresztő bohózatot játszat, amiben minden a feje tetejére áll, visszájára fordul. Lényegében a Parti Nagy Lajos által szabadon, és roppant élvezetességgel fordított szöveg is vidáman tótágast áll, tele van akár önállósuló poénokkal is, de ez szerintem belefér. A színészek érezhetően imádják mondani.
Tehetetlen emberek ideges kapkodással, általában végiggondolatlanul, igyekeznek kikecmeregni a kelepcéből, és közben még mélyebbre rántják magukat, mert az álszent, hatalmaskodó, valódi szándékát buzgónak elhitető vallásossággal leplező, kéj- és pénzsóvár Tartuffe, bárki előtt egy lépéssel jár. És, ha netán rajtakapják bármin, gyorsan járó agyával akkor is rögvest kieszel valamit. A vizet prédikál, és bort iszik típus, akinek a saját céljai elérése érdekében semmi nem drága. Nagy Zsolt kigyúrt fickót játszik, akinek nemcsak az agya, hanem a teste is mozgékony. Aki a ház asszonyát meglehetős vehemenciával megerőszakolni is kész, és éppen csak a legutolsó pillanatban, amikor már a bugyiját is lerántotta, és vad állatiassággal meg akarja hágni, sikerül megakadályozni. Ez a Tartuffe különben, bár elég átlátszó, amit csinál, valóban karizmatikus, hihető róla, hogy sokakat meghülyít, hogy álszent tanait készpénznek veszik, és akik beszopták, amiket hirdet, azok másokat is ezeknek a tanoknak a követésére akarnak rákényszeríteni.
Bagossy Levente hipermodern, rideg, sok ízlésről nem tanúskodó díszlet lakását, meg a falusi, fenn az ernyő nincsen kas típusú anyát elnézve, Orgon gyorsan felkapaszkodott újgazdag. Tán ezért van harsogóan fiatal felesége, akit esetleg szintén mutatós dekorációnak tekintett. Znamenák István testben és lélekben elpuhult pasast alakít, akinek feltehetően a hivatali előrejutásához is szüksége volt szemellenzőre. Hogy szép felesége miért is szeretett bele, az soha nem derül ki. Ha csak a pénzéért, akkor miért aggódik érte annyira, miért nem pártol át Tartuffe-hoz, aki a jelenlegi helyzetben jobb partinak is tűnhet?
Pálya Pompónia olyan Elmirát játszik, aki éjjel és nappal vonzóan lengén öltözik, nem spórolt a dekoltázsa méretével Ignjatovic Kristina jelmeztervező. Azért az kitetszik a produkcióból, hogy ez a család Tartuffe érkezte előtt sem állhatott túl biztos lábakon. Az anya önmaga bájaitól is megittasult, a Dóra Béla által adott, kigyúrt, testre simuló pólót, öltönyt, messze fénylő cipőt viselő fiú feltehetően nehezen lát ki az aranyifjú létből, még ha próbál is a sarkára állni. Nincs azonban olyan súlya, hogy ne lenne lesöpörhető. A két egymásba habarodott fiatal, Kókai Tünde és Patkós Márton megszemélyesítésében, a szerelmük miatt nem látnak tovább az orruknál. Persze amúgy is kérdéses, hogy tovább látnának-e?
A józan ész szavát ketten képviselik, a feleség nagybátyja, Orgon barátja, Cléante, aki Csuja Imre megformálásában okos érveléssel, indokok felsorolásával próbálkozik, de semmire nem megy vele. Dorine, a komorna viszont Kerekes Éva remek alakításában, csípőből, dühből replikázik, és nem spórol a gúny fegyverével.
Tudható, Molière annak érdekében, hogy előadható legyen a darabja, átírta a végét, és így már nem semmizi ki mindenükből a ház lakóit a megrögzött szemforgató, hanem, mint a mesében, minden jóra fordul. Nehéz ezt manapság a rendezőknek megoldaniuk. Bagossy azt az egyéni megoldást választotta, hogy kommandósok a lakásba rohanva szitává lövik Tartuffe-ot. Utána a helyszín gyors átrendezése következik, és az álszent egykori szolgája (Jéger Zsombor) már, mint hivatalos ember hazudik a tévében, a szintén magabiztosan sumákoló riporternőnek (Varga Lili). Tartuffe halálával nem szűnt meg a képmutatás, az aljas indokból táplálkozó hazugság.
Már a rendszerváltás után, az egykori Madách Kamarában, a mai Örkény Színház helyén, a teátrum mostani igazgatója, Mácsai Pál, rendezte Jevgenyij Svarc kiváló darabját, A sárkányt. Ami arról regél, hogy bár megölik a sárkányt, de a sárkánytaréj, vagyis az, amit a már halott zsarnok képviselt, még hosszú-hosszú ideig rajtunk marad. A rendszerváltás mámorában nem gondoltuk volna, hogy milyen elviselhetetlenül sokáig.
