Úgy hajtotta magát világ életében, mint aki egyetlen percet sem veszíthet annak a hivatásnak a terepén, amelyhez oly hűségesen ragaszkodott. Nem ismert megállást akkor sem, amikor betegség miatt mindenki más legalább egy lélegzetvételnyi szünetet megengedett volna magának. Ő még ahhoz a generációhoz tartozott, amelynek tagjai egy-egy kommentár megírásához kötetnyi külföldi elemzést olvastak végig. A The Times, a Financial Times, a Le Monde, az Economist kötelező olvasmányai közé tartozott, és ez még csak a lerövidített lista.
Az ötvenes években dolgozott a Magyar Távirati Irodánál és a Magyar Rádiónál, ahonnan 1956 végén elbocsátották. 1958 decemberében fogadta be a Népszava külsősként, 1959 májusától már belső munkatárs. Évtizedeken át a Népszava állandó londoni, washingtoni, majd ismét londoni tudósítója volt, együtt dolgozott férjével, Köves Tiborral, az MTI tudósítójával, akivel kölcsönösen segítették egymás munkáját. Nyugdíjba vonulása után sem állt le: a külpolitikai rovat külső munkatársa, 1993-tól pedig pályakezdő fiatalok mestere. Rendkívüli aprólékossággal, írásaikat ízekre szedve küzdött a felületesség és a trehányság ellen. Híres volt igényességéről, szakmai szigoráról, de mindenkori jóindulatáról is.
Csodával határos módon élte túl élete legnagyobb traumáját és szeretett társa halálát is, de évek óta már nem volt képes megosztani páratlan tudását másokkal.
Egy saját szórakoztatásunkra készült belső kiadványunkban még 1998 decemberében azon humorizáltam, hogy Judit megszámlálhatatlan betegsége közepette is ontja magából a cikkeket és a jobbnál jobb ötleteket. Mert számára az írás a minden. Mert ő mindenkinél és mindennél erősebb. Így fogunk emlékezni rá.