A történelmet rendszerint a győztesek írják. Kétségtelen, hogy a Kr. u. 37. és 41. között uralkodó Caius Caesar, közismert ragadványnevén Caligula nem várhatott kíméletet a köztársasági eszménnyel rokonszenvező történetíróktól, például Suetoniustól, Tacitustól vagy Senecától. Abból sem csinálok titkot, hogy magam is köztársaságpárti vagyok. „A történelem az élet tanítómestere!” – tartja a római szentencia. Ezért bátorkodom párhuzamot vonni a hajdani császár és szeretett miniszterelnökünk között. Utóbbiról Caligulával ellentétben természetesen nem állítható, hogy véreskezű. Bár Orbán Viktor Tusnádfürdőn tudvalevőleg hadat üzent a politikai korrektségnek, gyilkosságok nem írhatóak a számlájára.
Sok más tekintetben azonban hasonlít egymásra kettejük uralkodási stílusa. Uralkodást mondtam? Igen. Bár a „miniszter” szó latinul „szolgát” jelent, a mindenkori miniszterelnöknek tehát elsődleges feladata a nép szolgálata lenne. Orbán Viktor azonban meglátásom szerint a néptől kapott példátlan felhatalmazását uralkodásra használja, a szó legrosszabb értelmében. Akárcsak Róma egyeduralkodói egykoron.
A történetírók kiemelik, hogy Caius Caesar isteni tiszteletet követelt meg a maga számára. Azt is tudni vélik, versenyre szólította fel Iuppitert, hogy döntsön, kit illet meg a világuralom. Orbán Viktor beéri kevesebbel. Mivel az általa képviselt ideológiai konstrukció legalábbis névleg magába foglalja a kereszténységet, különben sem tarthatna igényt isteni attribútumokra. Megelégszik egyfajta személyi kultusszal. Nemrégiben egy szemfüles operatőr leleplezte, hogy Orbán nyilvános beszédein egy ceremóniamester kézmozdulatára kezd el tapsolni a hallgatóság. Pártjában vitának, pláne ellenvéleménynek, helye nincs, az önálló gondolkodást vállalók súlyos pénzbírságot, pozíciójuk vagy párttagságuk elveszítését kockáztatják. Személyét máris mítoszok lengik körül. Egy katolikus középiskola tanára fejtette ki nekem egyszer őszinte meggyőződéssel: nem véletlen, hogy a jelenlegi kormányfő Felcsúton született, hiszen ott ajánlotta fel Szent István a magyar koronát Szűz Máriának!
Caligula következetesen leszámolt a hatalommegosztásnak a köztársaság korából megmaradt gyakorlatával. Uralkodása idején már nem vette igénybe a szenátus segítségét a kormányzásban, a provinciák igazgatását pedig saját hatáskörébe utalta. Példát mutatott minden egyeduralomra törő politikusnak, miként kapcsolják ki a kormányzásból a tőlük független intézményeket. Orbán Viktor megtanulta a leckét. Az Alkotmánybíróság hatáskörét jelentősen korlátozta, s a biztonság kedvéért még gondoskodott róla, hogy a testületben többségbe kerüljenek az ő delegáltjai. A Médiatanács egyszínűsége közismert. Polt Péter se csodálkozzék azon, hogy egyesek részéről időnként megfogalmazódik a kétség a Legfőbb Ügyészség függetlenségével kapcsolatban; tett-e az intézmény érdemi lépést a Nemzeti Adó- és Vámhivatal környékén felmerült korrupciógyanús esetek feltárása ügyében? A köztársasági elnök kiválasztása nem volt szerencsés. A plágiumügyébe belebukott Schmitt Pál könnyedén magával ránthatta volna a kabinetet is. Utódja, bár a látszat kedvéért a parlamentnek visszaküldött egypár törvényjavaslatot, készségesen aláírta például a sokak felháborodását kiváltó negyedik alkotmánymódosítást.
A hatalmi önkényben féktelenül tobzódó Caius Caesar kedvenc lovát consultársává akarta megtenni. De hasonlóképpen nem a hatalmi önkény jele-e, hogy Orbán Viktor szülőfalujában stadiont emeltetett, mely férőhelyei számát tekintve finoman szólva is túlméretezett? Hogy akár egyetlen személy kedvéért szemérmetlenül törvényt módosít, ha kell, az utolsó pillanatban (lex Borkai, lex Szapáry)? Vagy minek minősítsük, hogy kormánya rendszerint az ellenzékkel, illetve az érintett társadalmi csoportokkal való érdemi konzultáció nélkül hozza meg súlyos döntéseit (Alaptörvény elfogadása, Paks-2)? Említhetném még, hogy a közbeszerzéseken, a trafik- és földbérleti pályázatokon a látszatra sem ügyelve szinte kizárólag a kormányhoz lojális személyeket juttat a rezsim nem lebecsülendő egzisztenciához.
Tiberius óriási pénzösszegeket hagyott Caligulára, ám utóbbi esztelen pazarlásai következtében háromnegyed év elteltével üresen állt az államkincstár. Az őrült császár többnyire játékokra, s értelmetlen építkezésekre tékozolta el a közjavakat. Pénzzavarán úgy segített, hogy Itália és Gallia gazdag polgárainak vagyonát egyszerűen elkobozta. Számtalan új adónemet eszelt ki, de katonái gyakran még így sem kaptak zsoldot.
Az Orbán-éra gazdaságpolitikájára sem csupán a jogbiztonság hiánya és a dilettantizmus, hanem a pazarlás is jellemző. Irdatlan összegek folynak el stadionépítésekre egy olyan országban, amelynek futballkultúrája évtizedek óta gyakorlatilag kimerül a dicső múlt emlékének ápolásában. Úri passzióból. Miközben a nyugdíjak alig emelkednek, a jócskán túlméretezett államigazgatás felső vezetői jelentős fizetésemelést kapnak. Az elkonfiskált magánnyugdíj-vagyon kézen-közön elfolyt. A kormány pedig felmondta a társadalmi szolidaritást. Ezt érzik a kriminalizált hajléktalanok, a közmunkásoknak nevezett rabszolgák, a rokkantak egyaránt.
Azt mondtam, a történelmet a győztesek írják? Így van. A bukásra ítélt Orbán Viktor sem várhat kíméletet az utókortól.
