„Könnyű halállal múlt ki, úgy, ahogy mindig kívánta. Valahányszor ugyanis azt hallotta, hogy valaki hamar és kínlódás nélkül hunyt el, mindig hasonló euthanasziát... óhajtott maga és övéi számára” – írta Augustus császár haláláról Suetonius római történetíró és a „jó halál” görög kifejezést használta.
Az eutanázia orvosi értelemben először a 17. században Francis Baconnél jelent meg, de ő ezalatt csupán a test halál előtti fizikai szenvedéseinek enyhítését értette. Miközben évszázadokon át a kérdésre rányomta bélyegét az orvosok hippokrátészi esküje, amely elveti az emberélet elvételét, valamint az öngyilkosságot is bűnnek tekintő zsidó-keresztény hagyomány - gyakran bukkantak fel olyan nézetek, amelyek elfogadhatónak tartották az önkéntes halált Morus Tamás utópiájától a felvilágosodás filozófusaiig. 1872-ben az angol Samuel Williams vetette fel a korábban érzéstelenítőnek használt kloroform használatát „a gyors és fájdalommentes halál” érdekében. Esszéje nyomán heves sajtóvita alakult ki, amely hamarosan két táborra szakította a szigetország közvéleményét.
Az Egyesült Államokban az 1890-es években Felix Adler volt az első, aki kiállt a végső stádiumban lévő betegek önkéntes eutanáziája és az ehhez nyújtandó orvosi segítség mellett. 1906-ban Henry Hunt, Cincinnati polgármestere egyenesen törvényjavaslatot nyújtott be Ohio állam közgyűlésének az eutanázia legalizálására. Harminc évvel később a kérdés Nagy-Britanniában egyenesen az uralkodóházat érintette: 1936. január 20-án Lord Dawnson királyi orvos halálos adag morfium-kokain dózist adott be V. Györgynek, hogy a király „méltósággal távozhasson”. Bár az eset 50 évig titokban maradt, V. György halála szinte egybeesett azzal a törvényjavaslattal, amelyet az előző évben megalakult Önkéntes Eutanázia Legalizációs Társaság nyújtott be a Lordok Házának. Az indítványt elvetették.
Nácik és „halálangyalok”
Az eutanázia objektív megközelítését (akárcsak a genetikáét) hosszú időre visszavetette a náci „T4 program”, amely „az orvosilag gyógyíthatatlanul betegek kegyes halálát” volt hivatott végrehajtani. A Hitler által 1939 októberében aláírt parancsnak csaknem 300 ezren estek áldozatul, gyermekek és felnőttek egyaránt, többségükben testi és szellemi fogyatékosok. A náci eutanázia „technológiáit”, köztük a gázkamrákét, hamarosan a megsemmisítő táborokban alkalmazták.
Feltehetően a Josef Mengelére, Auschwitz „halálangyalára” való utalással emlegették ugyanezen a néven azokat az amerikai ápolónőket, akik a 80-as években gyógyíthatatlan betegek tucatjait segítettek át a másvilágra. Egyikük, Terri Rachals idős embereket ölt meg káliumkloriddal, amely a betegeknél szívrohamot okozott. Rachals, védekezésében azt állította, hogy idős páciensei könyörögtek, hogy segítsen nekik meghalni, ezért adta be a halálos injekciókat.
Jack Kevorkian nyugalmazott amerikai orvos már nyíltan a „halálhoz való jog”-ot hirdette, és az „asszisztált öngyilkosság” propagátoraként lépett fel: 1990 és 1998 között 130 páciensnek zárta le életét egy saját maga által készített „eutanázia-géppel”, amely végzetes kemikáliákat adott be intravénásan betegeinek. Kevorkiant végül 1999-ben gyilkosságért elítélték, de 8 év után szabadlábra helyezték.
Forrás: Youtube
Törvényes, törvénytelen, hallgatólagos
Az eutanáziával kapcsolatban ma sincs egyetemesen elfogadott álláspont, sőt, sokszor egy-egy országban sem egyértelműek a törvények.
Svájc már 1942-ben elfogadta, hogy az orvosoknak joguk van felírni halálos gyógyszereket, de csak ha a beteg ezzel egyetért.
Németországban 2010 óta engedélyezik a beteg orvosi ellátásának megszüntetését, az „asszisztált öngyilkosságot” azonban nem. Az „eutanázia” szót egyébként gondosan kerülik a németek a náci múlt miatt, helyette a „meghaláshoz nyújtott segítség” (Sterbehilfe) kifejezést használják.
Belgiumban és Hollandiában 2002, Luxemburgban 2008 óta legális az eutanázia, Svédországban viszont 2010-től csak a „passzív” változat törvényes. Norvégiában tilos a „kegyes halál”, de az a gondozó, aki lerövidíti egy „reménytelen” beteg szenvedéseit annak saját kérésére, „enyhe” büntetésre számíthat.
Dániában sem engedélyezett, annak ellenére, hogy már egy 10 évvel ezelőtti felmérés is megállapította, hogy azoknál a haláleseteknél, ahol orvos döntött élet és halál felett, 41 százalékban történt „külső beavatkozás”.
Finnországban nem legális, de nem is tiltja törvény – gyakorlatát hallgatólagosan tudomásul veszik.
Franciaországban 2013-ban François Hollande egyik elnökjelölti kampányígérete volt, hogy „mindenkinek joga lesz méltósággal meghalni”. A napokban benyújtott javaslat az eutanáziát továbbra sem engedélyezné, de a halál beálltáig "mély és folyamatos nyugtatókezelést", azaz altatást javasol.
Kolumbia érdekes eset: 2010-ben olyan törvényt hoztak, amely megszünteti azoknak a kriminalizálását, akik végső stádiumban lévő súlyos betegeket szabadítanak meg kínjaiktól. E betegségek közé sorolták a rákot, az AIDS-et, a máj- és a veseelégtelenséget.
Mexikóban 2008 óta elfogadott a passzív eutanázia. Indiában 2011 óta lehet lekapcsolni az életet adó gépekről azokat, akik tartós vegetatív állapotban vannak.
Ausztrália Északi Területe volt 1995-ben a világon az első, amely elfogadta az aktív eutanáziát, de két évvel később egy szövetségi törvény eltörölte azt.
Magyarországon a passzív eutanázia engedélyezett az 1997. évi CLIV. törvény által meghatározott feltételek alapján. A jogszabály kimondja, hogy az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítására – szigorú feltételek betartása mellett – abban az esetben van lehetőség, ha a beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint gyógyíthatatlan, és rövid időn belül – megfelelő egészségügyi ellátás mellett is – halálhoz vezet és gyógyíthatatlan.
Bár az elmúlt évtizedekben sokat enyhült az eutanáziával szembeni elutasítás, a korlátok teljes feloldása aligha lehetséges. A humánum oldaláról nézve az élethez való jog az emberhez méltó élethez való jogot is jelenti, és nem lehet senkit sem arra kényszeríteni, hogy magatehetetlen roncsként éljen. De lehet-e a halál felelősségét akár a tiszta szellemű betegre, az orvosra, vagy a hozzátartozókra hárítani, ki lehet-e védeni a visszaéléseket, a kényelemből vagy érdekből elkövetett „kegyes halálokat?”
A Kakukkfészek békéscsabai előadása – McMurphy szerepében a napokban elhunyt Tóth Titusz, Bromden: Harkányi János Fotó: Ilovszky Béla