A Déli Áramlat megépítését lemondó putyini bejelentés után a hazai sajtóban újra kurrens témává vált annak az egyszerűen megválaszolható kérdésnek a körbejárása: mennyiben függ az ország energiaellátása az orosz gázszállításoktól? Tágabb kitekintésben az is az elemzés tárgya lett, hogy Európa más országai – köztük az unió keleti és nyugati tagjai – gázfogyasztásuk mekkora százalékát vásárolják Oroszországtól.
A földrajzi fekvés olyan determináló tényező, ami odavezet, hogy Finnország teljes gázigényét a keleti birodalomtól vásárolja, míg Németország csupán szükségleteinek huszonöt százalékát. Semmi meglepő nincs abban, hogy a balti államok, Szlovákia és Magyarország közel kilencven százalékban szerzi be Oroszországtól a földgázt, hiszen az évtizedekkel korábban megépített vezetékeken ez a leggazdaságosabb.
Könyvtárnyi irodalom taglalja, hogy az olyan kis, nyitott gazdaságú és energiahordozókban nem bővelkedő államoknak, amilyen Magyarország is, miért volna fontos több forrásból beszereznie kőolajat és földgázt. Egy ország energiapolitikájának alaptétele: ha egy mód van rá, akkor csökkenteni kell – esetünkben a földgáz - túlsúlyát. Ha ez sikerülne, akkor az ezen a területen meglévő Oroszországtól való függésünk jelentősen lazulhatna. Ez az ország stratégiai érdeke, még akkor is, ha az egymást váltó kormányok néhány tétova lépését leszámítva ezen a téren alig tettek valamit.
Paks bővítése a függetlenedésről való lemondás mementója, mert a gazdasági (politikai?) szabadságharc fogalmának bármilyen szabad értelmezésével aligha hozható azonos nevezőre, hogy újabb ötven évre olyan orosz technológiához kapcsolódik a magyar atomerő-program, ami semmi mást nem garantál, csupán a kiszolgáltatottságunkat. Ám Paks kapcsán másról sem szabad elfeledkezni. A bővítést célzó gondolatmenet nem számol azzal a már ma is érzékelhető hatással, amely az áramfogyasztás csökkenésének irányába mutat. Pedig ehhez elég lenne körbenézni egy háztartásban, ahol már energiatakarékos izzók világítanak, a nemrégiben vásárolt hűtő- és mosógép kiválasztásánál döntő jelentőségű szempont volt annak energiahatékonysági besorolása (A+, A++), és eközben a LED tévék áramigénye is töredéke a hagyományos televízióknak.
A felsoroltak kivétel nélkül a jelenre vonatkoznak, amelyből egyenesen következik, hogy megjósolni sem tudjuk, hogy az előttünk álló fél évszázadban milyen – feltehetően paradigmákat érintő – változásoknak lehetünk még tanúi az áramfogyasztás legkülönbözőbb területein. (Még szóba sem hoztuk az olyan alternatív energiatermelési módokat, amilyen a szél-, a nap- és a geotermikus energia, amelyek áramtermelésbe való bekapcsolásának lehetőségei számosak. Az külön megérne egy misét, hogy hazánkban miért került szinte teljes egészében partvonalra a zöld-energia termelésének fejlesztése, ami önmagában és alapvetően kérdőjelezné meg minden más tényezőtől függetlenül Paks2 szükségességét.)
A kis kitérő után, vissza az eredeti gondolatmenethez, vagyis a gázfogyasztáshoz. A felhasználás mérséklésének szempontjából a panelprogram ebbe az irányba tett helyes lépés volt, de az erre szánt összeg sokszorosára volna szükség ahhoz, hogy érdemben csökkenhessen a gázfogyasztás. A nyílászáró-program az egymilliárdos keretösszegével olyan komolytalan, hogy szóba hozni alig érdemes.
Mégis történt valami az elmúlt években a hazai energetikai piacon, amely markánsan abba az irányba mutat, hogy „függetlenségi harc” indult a földgáz ügyében. A folyamat teljesen spontán és civil, következményei azonban nagyon jelentősek.
A hazai háztartások százezrei álltak át az elmúlt tíz évben gázról a fafűtésre, ritkábban a biobrikettre. Míg 2011-ben az ország gázfogyasztása 9 milliárd köbméter volt, 2013-ra már csak 6. A 2000-es évek elején pedig 11 milliárdos fogyasztást regisztráltak. A különbség egészen mellbevágó, mert a 40 százalékos felhasználás-csökkenés más szóval nem illethető. Tény, hogy az ipari felhasználás is zsugorodott, főleg a világgazdasági válság kirobbanása óta. De az is tény, hogy annak ellenére nem nőtt meg a gazdaság igénye a gáz iránt, hogy egyre messzebb kerültünk a krízistől, és hogy állítólag Magyarország jobban teljesít. Persze a számok nem ezt igazolják. Bizonyára belejátszik a csökkenő felhasználásba az energiatakarékossági pályázatok időközben beérő hatása, az ettől független, a magáningatlanok hőszigetelésére elköltött forintok milliárdjai. Egy valami azonban biztosan nem: az enyhébb tél. Tíz év alatt volt ilyen is, olyan is: ekkora időtávban ez a hatás a kiegyenlítődés irányába mutat.
Egy biztos: akik a fatüzelés mellett döntöttek, nem a Putyin és az Oroszország elleni „szabadságharc” katonái voltak. Nem kell bizonygatni, hogy egy háztartás fűtési rendszerének átalakítása nélkülözi a politikai és a világgazdasági játszmák sakklépéseit. Igaz, nem is pénztárcájuk ellenségei a fűtésüket átalakítók. Mégis, többet tettek a vegyes tüzelésű kazánok gazdái az ország energiafüggetlenségéért, mint az elmúlt huszonöt év kormányai együttvéve.
