A házigazdáék lakásán keresztül megyünk be a nézőtérre, mintha mi is hivatalosak lennénk a duma- és pia partira. Ami itt történik, az ugyanis mindennapi emberekről, és alapvetően a hétköznapokról regél. Szokványos dolgok, közhelygyűjtemény közhelyemberekkel, egy Khell Zsolt által tervezett széria- lakásban, kerül a deszkákra Mike Leigh Abigail bulija című darabjában.
Ami fölöttébb emlékeztet Albee nem félünk a farkastól című klasszikusára. Csak abban még formátumosabbak a szereplők, akik azért valamilyen szintű tehetségüket herdálják el, fojtják alkoholba, depresszióba, kórossá váló önsajnálatba, emésztik el egymást gúnnyal, ridegséggel, féltékenységgel.
Mike Leigh már eleve a kisszerűségről ír. Vagy, ha úgy tetszik, a vergődő középosztályról, melynek tagjai tipródnak, nagyzolnak, kétségbeesnek, hitegetik magukat az elérhető jobb élet reményével, igyekeznek szeretni, de nem nagyon megy nekik, ahogy másban sem igen jutnak egyről a kettőre. Hamvai Kornél kiváló fordításában még beszélgetni is csak érdektelenségekről tudnak. Ha tudnak egyáltalán. Ónodi Eszter például olyan elvált asszonyt játszik, akinek csaknem szájzára van. Nehezen présel ki magából minden szót. Szinte elnézést kér azért, hogy létezik.
Maga előtt összekulcsolva a kezét, szorongva gubbaszt. Valószínűleg aggódik mindenért. A címadó Abigailért feltétlenül, aki a tizenöt éves lánya, és éppen házibulit tart, ahol a mama nem kívánatos, ezért szánalomból hívták meg arra az összejövetelre, amelyiken a házban régebben élő házaspár látja vendégül az ide költözött párt. De az elvált asszony, név szerint Suzy, képtelen feloldódni, egy kis társalgástól is gyomorgörcse támad, némi alkoholtól pedig kidobja taccsot.
Formátlan szoknyája, alakját leplező inge, Szakács Györgyi remek jelmeze szerint, aszexualitást tükröz. Maga a megtestesült szerencsétlenség. Ónodi, aki gyakran játszott kihívó nőket, izgalmas ebben a szerepben, melyben visszafojtott vágyakat, sokirányú kielégítetlenséget sugároz magából, és totális bizonytalanságot.
Rezes Judit a háziasszony, félre fittyedt szája szeglete, kényszeres mozgásai, ahogy hangsúlyosan teszi-veszi magát testre simuló, meglehetősen ízléstelen, párducmintás ruhájában, szintén kielégítetlenségről tanúskodik. A férjét állandóan utasítgatja, nyughatatlanul parancsolgat, és még nyughatatlanabb lesz, ha nem az történik, amit elvárna. A Kocsis Gergely által megformált férj kényszeresen dolgozik és dolgozik, lakásügynökként túlhajtja magát. Érdeklik a művészetek, de nincs akivel erről a témáról beszélhetne, nyársat nyelt, jellegtelen öltönyös fickó.
Jordán Adél tyúkagyúnak tűnő, be nem álló szájú hölgyemény, aki azért csak észrevesz dolgokat. Mindenáron fel akarja hívni magára figyelmet, uralni akarja a férjét is, ki nem állhatja, ha nem a társaság középpontja, ha nem figyelnek rá. Ötvös András adja a pasiját, kezdetben alig beszél. Különböző helyzetekben, különböző hangsúllyal, különböző jelentéssel és metakommunikációval, leginkább azt mondja, hogy „ja”. Aztán csak kinyílik a csipája, meg a foga fehérjét is kimutatja, ahogy mindenki.
Persze, hogy egy nagy közös lerészegedést látunk, ami közben valamennyien igyekeznek ellazulni, de ez senkinek nem sikerül igazán, ahelyett, hogy csökkennének, nőnek, nyilvánvalóvá válnak a feszültségek, egymást kezdik nyúzni, lelkileg megkínozni a szereplők. Hozzálátnak a szennyes kiteregetéséhez. Szurkálódnak, piszkálódnak, odamondogatnak, csaknem tettlegességig megy a dolog. De közben azért ez mégsem annyira a nézőt is padlóra küldő mű, mint amilyen a Nem félünk a farkastól.
Ez könnyedébben szórakoztató játék, de azért abszolút kiérződik belőle az ellehetetlenülés folyamata, a totális reményvesztettség. Ha úgy tetszik, a Katonában megszokottól eltérően, egy ideig kíméletesen, lényegében ostyában adagolja a keserű pirulát.
Azért Ascher csak behúz bennünket a csőbe. A produkció végén rosszul lesz a ház ura, és még ekkor is nevetünk, mert olyan, mintha kicsit megjátszaná magát, rátenne a rosszullétre egy-két lapáttal, miközben azért sejthető, hogy komoly baj lesz. A Jordán alakította ápolónő odaugrik hozzá, és már mesterségesen is lélegezteti. De sikertelenül. Nyilvánvalóan beállt a halál. De erre se tudnak igazán figyelni a többiek. Az ápolónő káromkodik, hogy megrándult lába, a párja sietve masszírozza.
Az elvált asszony túlkiabálva lánya hangos buliját, üvöltve próbál neki az egy emelettel feljebb lévő lakásba telefonálni. A háziasszony saját boldogtalanságával van elfoglalva. A halálnál is döbbenetesebb az érzéketlenség. Hogy a tragédiát képtelenek átélni a többiek. Képtelenek látni, érezni, cselekedni. Ott dekkolnak az állóvízben. És már soha, de soha nem kerülnek ki onnan.
