Michael Keaton, aki pár napja vette át ezért a szerepéért a Golden Globe-díjat, a Birdman című film induló jelenetében alsógatyában, félmeztelenül ül az öltözőjében, háttal nekünk, és bámul ki a mocskos ablakon. Törökülésben ül mozdulatlanul, mint egy fakír, azzal a különbséggel, hogy alatta nincsenek hegyes szögek. Nincs alatta semmi. Lebeg a levegőben. New Yorkban, a Broadway egy lestrapált színházának egyik vacak öltözőjében.
A különleges képzelőerejéről híres mexikói rendező, Alejandro González Inárritu (Bábel, 21 Gramm) egy egyszerű kis történetet mesél egy színházi premierről a Broadway-n, de úgy, hogy a meghökkenéstől a nézőnek olykor elakad a lélegzete. Meg nevethetnéke támad az iróniával teli humortól. Az alsógatyának egy másik jelenetben is kiemelt szerep jut. Keaton már közönség előtt zajló főpróba közben véletlenül kizárja magát a színházból, s a hátsó bejárattól kénytelen félmeztelenül, egy szál gatyában végigfutni a Times Square-en, hogy visszajusson időben a színpadra.
Közben a járókelők felismerik benne az egykori nagy sikerű hollywoodi sztárt, a Birdman-filmek főhősét, autogramot kérnek, szólongatják, fényképezik. Ez a jelenet a film komikus csúcsa, ugyanakkor Inarritura jellemzően szívszorító és groteszk is egyben. A hírnév csalóka fénye és az elérhetetlen művészi elismerés vágya ütközik meg az ellenállhatatlanul humoros jelenetben. Keaton egy olyan öregedő színészt alakít, aki kikopott a hírnévből, de újra a csúcsra szeretne jutni.
Méghozzá a színpadon és New Yorkban. A Broadway-n akarja bizonyítani, hogy komoly színész, színpadra alkalmazója, főszereplője és rendezője is a darabnak, amely elérkezett a bemutatóig. Pikáns, ahogy az utca emberi tudják, hogy ő volt a Birdman-filmek főhőse – ahogy a mai néző Keaton-ban kapásból az egykori Batmanre emlékszik. És fájdalmas, ahogy a New York Times rettegett kritikusnője porig alázza egy rövid találkozáskor, mint a kultúra megszégyenítőjét,
A film teljes címe: Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje). És valóban, erről a meglepő erőről szól Inarritu olykor szomorú, olykor ironikus, olykor humoros, olykor fantasztikus története. Keaton, azaz Riggan Thomson színész furcsa ereje például tárgyakat tud megmozdítani, nem csak lebeg a levegőben, hanem repül is, olykor pedig heves vitába száll a Birdman-jelmezben a háta mögé is settenkedő belső hanggal, aki a színházi előadásról akarja lebeszélni.
Hogy ebből mi a reális valóság és mi Riggan képzelete, Inarritu nem magyarázza, de olyan érzékien jeleníti meg ezeket a mozzanatokat, hogy a képzelet épp úgy valóságos, mint ahogyan a valóság a képzelet játéka lehet. Mint mikor egy feszült helyzetben – és egy színházi premier előtti pár nap ilyen – minden összefolyik, és ezt zseniálisan oldja meg a rendező és operatőre, Emmanuel Lubezki. Képpel és vágásokkal összefolyik az idő és a tér, egyik pillanatról a másikra ugrunk egyik próbáról a másikra – az események sodorják a nézőt.
És sodorja az ugyancsak meghökkentő zenei aláfestés. Illetve inkább jazz dobszólónak mondhatnánk, mert más hangszer nem kap szót, a dob viszont – olykor látjuk is a néger utcai zenészt – irtózatos erővel és ritmussal tölti fel a képet olyankor. Mintha az izgatott szívdobogás erősödne fel fülsiketítően a legfeszültebb pillanatokban.
Inarritu mindent összehord a történetbe, ami összehordható, tekintet nélkül, hogy a színházi világ elcsépelt közhelye vagy új hangú egyéni ötlet. Mert elképesztő finomságokkal és drámai érzékkel tesz mindent fontossá és személyessé. Minden érdekesen és hihetően fénylik fel a kezében, és élvezettel figyeljük, hogy tényleg színház az egész világ, meg hogy az egész világ ott van a színházban. A színpad mögötti-alatti szűk folyosók labirintusában, a leharcolt öltözőkben, a málló festésű berendezésekben, meg az ott kóválygó és sikerről álmodó szereplőkben.
Van itt elrontott házasság, ex-feleség, rehabilitációról frissen kikerült leányzó, a férfiak mocskosságától egymás karjaiban vigasztalódó színésznők, anyagi gondok, féltékenység. És mindenek felett: a nagy vetélytárs, akivel érdemes színpadra lépni, de akivel egymást püfölve össze kell verekedni, mert elviselni lehetetlen. Edward Norton ismét óriásivá emeli a szerepét: ő az, aki beugróként az utolsó pillanatban megmenti az előadást a tehetségével, ötleteivel, pofátlan magabiztosságával. S aki mindig balhét kavar maga körül.
A színészek láthatóan élvezik Inarritu filmjének változékony hangulatait. A komolyból humorosba, szomorúból ironikusba, a reálisból fantasztikusba átbillenő jelenetek kihívásait valamennyien remekül veszik. A drogelvonóból kikerült leányzó szerepében Emma Stone elragadóan ironikus, de elfogadtatja, hogy a végén már-már giccsesen könnyes. Naomi Watts visszafogott ex-feleség, aki még mindig igaz szívvel szeret.
Norton színészében a magabiztossága mögött ott van a kopott hitetlenség, meg a legyőzhetetlen fényleni vágyás. Keaton a középszer nagy drámáját és komédiáját érzékelteti. Tud bűvészkedni, de tudja, a színházi sikerhez ez nem elég. Azért a vérével kell fizetnie. És Inarritu még ezt a blőd közhelyet is úgy tudja eladni a filmben, hogy az igazzá válik. Mert a Birdman esetében a közhely nemesít.
Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) ****