Vigyázó szemetek Párizsra vessétek. Vagy inkább Egyiptomra. Azonnal ki is fejtem, hogy miért.
A napokban már sor került az újév első civil tüntetéseire. Láttuk, hogy milyen viták, konfliktusok előzték meg az eseményt. Újból feléledt a „pártok kontra civilek” vita. Bár most a pártok és politikusaik nem voltak „eltiltva” a részvételtől, ám a pártjelvények és zászlók, illetve egyéb pártos szimbólumok tiltólistára kerültek. Azonnal el is indult a "csak azért is" játék a DK részéről, mire a szervezők keményen visszaszóltak, végül a párt egyes vezetői a tüntetésen való részvételtől is elálltak. Nem mellékesen az MSZP egyik kevésbé jelentős platformjának alelnöke is körlevélben szólította fel a párttagokat, hogy piros sállal fejezzék ki hovatartozásukat.
Amíg pedig ilyen konfliktusok terhelik a demokratikus/civil ellenzék tevékenységét, éppen csak a fontos dolgokról nem esik szó. Mégpedig arról, hogy a civilségből hogyan lesz politika, azaz választható alternatíva. Itt érkezünk el Egyiptom példájához. Természetesen minden analógia sántít, s nem mellesleg a két ország társadalmi szerkezete, berendezkedése gyökeresen különböző, arról nem is beszélve, hogy amott ezrek halálát okozó terror is megelőzte, fundamentalista őrület kísérte a megmozdulásokat s a katonai diktatúra restaurációja roppant véres.
A napokban jelent meg egy kiváló könyv, amely az arab tavasz, az Occupy mozgalom és más, az elmúlt években világszerte megjelent tiltakozó mozgalmak kialakulását, tevékenységét, hibáit és eredményeit veszi számba. Wolfgang Kraushaar Diplomások lázadása címmel az arab tavasz kapcsán a 2011-ben lezajlott egyiptomi választások példáján összegez egy nagyon fontos tanulságot. A civil aktivisták szinte csak az interneten szervezték magukat, nem volt infrastruktúrájuk, kialakulatlanok szervezeteik, így pedig esélytelenek voltak arra, hogy a demokrácia alapjainak lerakására komoly veszélyt jelentő fundamentalista Muszlim Testvériség által létrehozott Szabadság és Igazság Pártja mellett labdába rúgjanak a választásokon. Hiszen a tömegek megmozgatása is komoly teljesítmény, de egészen más képességek kellenek a politika világában való szerepvállaláshoz, a befolyásgyakorláshoz, a jövő alakításához. Nem beszélve az esetleges kormányzásról.
A Szabadság és Igazság Pártja 37,5 százalékkal nyert, mögötte a második helyen, közel 28 százalékkal a radikális iszlamista szalafista Fény Párt, a különféle világi baloldali és liberális erők szövetsége, az Egyiptomi Szövetség pedig mindössze alig 9 százalékot ért el. A második helyen végző radikális iszlamisták titka pedig az volt, hogy Kairó és Alexandria szegénynegyedeiben karitatív és szociális segítséget nyújtottak, személyesen jelen voltak.
Azt hiszem, nem nagyon kell magyarázni, hogy milyen párhuzamra kívánom felhívni a figyelmet; az olvasó minden bizonnyal be tudja helyettesíteni a magyar pártokat az egyiptomiak helyére. Hiába tartottak az egyiptomi civilek milliós tömegtüntetéseket, amelyekkel sikeresen megbuktatták az évtizedek óta uralkodó diktatórikus rezsimeket, erejüket nem tudták „becsatornázni” a politika világába s főleg pozitív programként realizálni.
Magyarországon is hasonló gondokkal küzdenek az utóbbi időben újra megerősödő civil mozgalmak. Bár éppen a napokban olvashattuk, hogy fontolgatják a pártalapítást, s így készülnének a 2018-as választásokra. Máris itt az újabb dilemma. Érthető, hogy nem a meglévő pártok révén kívánnak belépni a politika világába, hiszen ez 2014 tavaszán sem hozott sikert. A demokratikus ellenzék pártjai ma ugyanazok: a múlt terhét cipelő MSZP és DK, a vergődő, éppen különvált Együtt és PM, valamint az éppen csak az orrával a mélyvízből kiérő LMP, amelyről ma sem tudjuk, hogy tulajdonképpen mi. Másfelől azonban új pártot alapítani rendkívül nehéz dolog, olyat különösen, amely releváns szereplővé kíván s képes válni. Leginkább pénz kell a dologhoz, s ez nem is kevés. De nem kevésbé fontos az országos szervezeti hálózat kiépítése. Éppen az LMP példája mutatta meg, hogy lehet kemény munkával új pártot alapítani, még a parlamentbe is be lehet kerülni, de országos lefedettség és szervezetek nélkül ez a tartósan kispárti létre elég.
S hogy akkor mi a megoldás? Hát ezen kellene gondolkodni, nem pedig továbbra is a baloldali-liberális tábort szeletelni, zászlókon és szimbólumokon vitatkozni, meg az olykor valóban unalmas civil beszédeken fanyalogni. Önmérséklet kellene az ellenzék pártjainak részéről a civilek kéjes minősítgetésében, és önmérsékletre volna szükség a civilek részéről is az elmúlt 25 év abszolút egységes elmarasztalásában. Mindamellett abban igazuk van, hogy nem lehet visszatérni a 2010 előtti korszakhoz. Így vagy úgy, de 2018-ig létre kell hozni egy erős identitással bíró, ügyközpontú, a saját múltjával tisztában lévő, világos jövőképpel rendelkező, a világban zajló folyamatokat ismerő, s az ország viszonyaival is tisztában lévő európai, szociálisan elkötelezett, nyitott szellemű baloldali mozgalmat. Mert ne legyen illúziónk, ha valóban előrehozott választás lenne, mint ahogy azt az egyik ellenzéki párt pedzegeti, jelen állás szerint, még ha a Fidesz el is veszítené többségét, nem a demokratikus baloldal pártjai léphetnének a kormányrúdhoz…
