Orbán Viktornak megint sikerült valami olyasmit mondania, amivel felhívta magára a világ demokratikusan gondolkodó közvéleményének figyelmét. A tusnádfürdői, máig témát adó illiberális irányzat meghirdetése után most annak a hárommillió embernek mutatott fityiszt, aki Franciaországban az utcán, aktívan tiltakozott, s annak a sok százmilliónak is, aki otthonában állt ki a terrorizmus, a barbarizmus ellen és a szólásszabadság mellett. És a magyar miniszterelnöki beszéd súlyát egy cseppet sem csökkenti, hogy akadnak hozzá hasonló megszólalók, például a cseh elnök; kulturált ember csak a megvetés hangján szólhat az ilyen vélemények hordozóiról.
Persze ne legyünk meglepve: Orbán szövegei önmagukhoz képest koherensek, szépen kapaszkodnak egymásba és rajzolják föl egy autoriter vezető, egy a kontrolljától teljesen megfosztott miniszterelnök képét. Nem hihetjük, hogy a kormányfő, amikor ezeket a gondolatait közreadja, rögtönöz, nem hihetjük, hogy a pillanatnyi ihletettség mondatja ki vele az egyre veszélyesebb állításait; Orbán tudja, mit miért mond. Emlékezzünk csak arra, amikor arról beszélt, hogy a politikai korrektség ideje lejárt, az az egyébként általános elfogadott tétel, hogy a politikai beszédnek és viselkedésnek vannak bizonyos szabályai, udvariassági és pc (politikailag korrekt) formulái, nos ezeket a formulákat fel kell borítani, ezeket túlhaladta az idő.
Igen, Magyarország miniszterelnöke következetesen járja az illiberális, a politikailag inkorrekt utat, nem hagyja magát, és nem is lehet erről az útról letéríteni. Amely út egyébként egy demokráciájától teljesen megfosztott országhoz vezet. És ezt tudnia, látnia kell az Európa vezető hatalmát irányító Angela Merkelnek, Németország kancellárjának, és biztosak lehetünk benne, hogy ő tudja, látja is. Nyugodtan kimondhatjuk: Orbán púpként csúfoskodik Merkel és az az egész Európai Unió hátán. Merkeltől várják most a Néppártban és Európában egyaránt, hogy tegyen lépéseket, próbálja megregulázni az elszabadult ágyúgolyóként viselkedő magyar politikust és persze ezt reméljük mi is itthon. Abban bízunk, hogy a német kancellár, abban a bizonyos februári öt órában, amit hazánkban tölt, képes lesz valamit kezdeni ezzel a púppal.
Csak nehogy levesse magáról és itt hagyja nekünk.
