A 89 éves Napolitano, aki újévi beszédében jelentette be távozását, nagy űrt hagy maga után. Elnöksége ugyanis politikai stabilitást biztosított Olaszország számára. 2006-ban választották meg államfőnek, ez idő alatt hazája öt miniszterelnököt fogyasztott el. Már 2013 tavaszán távozni kívánt, de a pártok többszöri nekifutásra sem tudtak megállapodásra jutni az új államfő személyéről, ezért maradásra bírták.
Bár az olasz elnök jogkörei ceremoniális jellegűek, bizonyos esetekben az államfőnek lehetősége van arra, hogy ha diszkréten is, de beleavatkozzon az ügymenetbe. Kinevezheti a kormányfőt, feloszlathatja a parlamentet, kiírhatja az új választást, s ha ideiglenesen is, megakadályozhatja a törvények életbe lépését.
Napolitano sokkal aktívabban vett részt a mindennapi politikában, mint elődjei. 2011 novemberében, amikor rekord mértékűre nőtt a csődkockázat veszélye Olaszországban, ő késztette lemondásra Silvio Berlusconit, s húzta elő varázskalapjából Mario Monti szenátort: miniszterelnökké nevezte ki. E húzása után az elnököt több médium „Giorgio királynak” nevezte. Máskor sem tétlenkedett, ha a stabilitás megőrzését elősegítő lépések megtételéről volt szó.
Monti utóda, Enrico Letta még inkább Napolitano találmánya volt, s nem az elnökön múlott, hogy tavaly februárban át kellett adnia a helyét Renzinek. Az államfő azonban az új helyzetben is feltalálta magát: konzultációkat kezdeményezett a pártokkal, s miután meggyőződött arról, hogy biztos többségre építő kabinet alakulhat, Renzit bízta meg a kormányalakítással.
A leköszönő elnök mintha hazája lelkiismereteként viselkedett volna. Többször éles szavakkal figyelmeztette a politikusokat arra: teljesíteniük kell a választóknak tett ígéreteiket. Egyben felhívta a figyelmet a korrupcióra, ami a politika „végterméke”.Néhányan azzal vádolták az elnököt, hogy túllépett az alkotmány adta jogkörök határain, ez azonban nincs így, esetében szó sem lehetett hivatali visszaélésről. Egy értékelés szerint a stabilitást mindig mindenek felettinek tartotta, a népszavazási kezdeményezésekről viszont nem volt túl jó véleménnyel.
Távozását követően két héten belül kell összeülnie a parlamenti képviselők, a szenátorok és a régiók alkotta 1008 fős grémiumnak, amelynek feladata az új elnök megválasztása lesz. Nem lesz könnyű Napolitanóhoz hasonlóan népszerű, a jobb- és baloldali pártok által is elfogadott személyiséget találni. Az első három szavazási fordulóban kétharmados többségre van szükség, ezután abszolút többség is elegendő.
A médiában már több név is felmerült, szó volt Giuliano Amato, illetve Romano Prodi jelöléséről, de biztosat nem tudni. Mario Draghi, az Európai Központi Bank elnöke már udvariasan nemet mondott egy esetleges megkeresésre. Renzi korábban annyit közölt, el akarja kerülni, hogy olyan botrány kísérje a választást, mint 2013 tavaszán, amikor könyörögni kellett Napolitanónak, gondolja meg magát, s maradjon az elnöki székben.
Ahhoz azonban, hogy a voksolást nagyfokú politikai konszenzus kísérje, a miniszterelnöknek előzetesen meg kellene állapodnia Berlusconival. Renzi próbálkozik is, ám egyre több baja lehet ebből. Tudvalévő, hogy a miniszterelnöknek nincs igazi alternatívája Olaszországban, hiszen a közvéleményutatások szerinti második legerősebb párt, az ellenzéki Öt Csillag Mozgalom (M5S) nem tekinthető komoly erőnek, a Silvio Berlusconi-fémjelezte Forza Italia pedig történetének legnagyobb válságával küzd.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kormányzó Demokrata Párt (PD) tagsága maradéktalanul elégedett lenne Renzivel. A balszárny már korábban, a felmondást megkönnyítő munkaügyi törvény, a Jobs Act elfogadásakor azzal vádolta a miniszterelnököt, hogy hűtlen marad a baloldali értékekhez.
A nemrégiben a parlament által elfogadott adóreform után azonban még súlyosabb vádakkal kellett szembesülnie. Felrótták neki, hogy a törvénnyel Silvio Berlusconinak akart kedvezni. A jogszabály ugyanis egyszerűsítéseket is kilátásba helyezett az adórendszerrel kapcsolatban, melynek alapján nem ítélnék el azokat, akik „hibákat” hagynak adóbevallásukban.
A rendelet szerint azokat sem bántanák, akik a bevallott jövedelmük kevesebb mint három százalékát titkolták el adóbevallásukban. Ez esetben csak pénzbüntetést irányoznának elő. A törvény, ha jogerőre emelkedne, - elvileg legalábbis - Berlusconit is érintené, az ő büntetését is fel kellene függeszteni, hiszen ő jövedelmének „csak” két százalékát tulajdonította el.
Egyes vélekedések szerint egyértelmű, hogy a törvénnyel a miniszterelnök Berlusconinak akart kedvezni, akit 2013 augusztusában ítéltek négy éves börtönre. Büntetését később tíz hónapos szociális munkára változtatták. Renzi részben az elnökválasztás, részben a már régóta tervezett választási reform miatt tehetett gesztusokat a volt kormányfőnek. „Renzi megpróbálta megmenteni Berlusconit” – jelentette ki a populista M5S képviselője, Alessandro Di Battista.
A kormányfő tagadata a vádat, s azt közölte, visszavonja a tervezetet, s újat terjeszt a parlament elé. Mint mondta, a törvény azért sem vonatkozhat Berlusconira, mert őt már jogerősen elítélték. Pier Carlo Padoan gazdasági miniszter pedig azt közölte, hogy a kormány az intézkedéscsomaggal az adófizetők és a pénzügyi hatóságok közötti kapcsolatot próbálják javítani, s csökkentenék a bürokráciát.
A La Repubblicának úgy nyilatkozott, nevetséges azt állítani, hogy Berlusconinak akartak volna segíteni. A médiacézár ügyvédje pedig azzal fenyegetett, hitelrontás miatt pert indít mindazok ellen, akik azt állítják: védencének akartak kedvezni. Kérdés, hogy ez a legújabb adok-kapok az olasz belpolitikában milyen hatással lesz majd az elnökválasztás folyamatára.