;

Merkel;

- Merkel a kapu előtt

A publicisztikus jóslatok egyik változata azt mondja, Angela Merkel alighanem azért érkezik február elején Budapestre, hogy rövid úton – hiszen látogatását mindössze pár órára tervezik – „menessze” Orbán Viktort. Vagyis közölje vele, hogy betelt a pohár; a Nyugat megelégelte a demokrácia illiberális eltorzítását, és ezért felszólítják a távozásra. Vannak, akik persze látják, hogy nincs kormányképes ellenerő a Fidesszel szemben, tehát a miniszterelnök bukása után a stabilitásnak sincs garanciája – és bár mind Amerikának, mind az Európai Uniónak nagyon elege lett Orbánból, de őnála csak a belpolitikai káosztól tartanak jobban.

A nagyralátó elemzők mégis úgy gondolják, hogy a kancellár asszony azért csak elhozza majd a selyemzsinórt, ugyanakkor viszont megpróbálja elérni azt is, hogy a kormánypárt gyorsan vajúdjon ki magából egy európai értelemben elfogadható, vagyis tárgyalóképes utódot. Olyasvalakit, aki tartja magát az atlantizmus, jelesül a NATO alapvető értékeihez és érdekeihez, nem mutat rossz példát a térség országainak, és főként: nem játssza Putyin trójai falovát az Unióban.

A másik verzió szerint Merkel úgy látja, hogy Orbán parlamenti támogatottsága még mindig szilárd, és ezzel számolni kell. Éppen ezért hajlandó mintegy legitimálni a Nyugaton immár politikai páriának tekintett kormányfőt, kivált, mert nemsokára szüksége lesz a szavazatára, amikor Brüsszelben dönteni kell az Oroszországgal szemben hozott szankciók fenntartásáról. A vizit tehát erről a pragmatikus alkuról szól majd, nem a demokráciadeficitről, s még csak nem is a „keleti nyitásról”, hiszen annak eddig vajmi kevés hasznát látta Magyarország – ellenben változatlanul a német gazdasághoz kötik a legerősebb szálak.

Nem véletlen, hogy Orbán az utóbbi időben úgy támadja Amerikát, hogy közben folyvást Németországnak udvarol, és lépten-nyomon kijelenti: vezérfonalunk a berlini külpolitika. Amíg pedig ez így marad, Merkel nem fogja megkérdőjelezni a miniszterelnök kompatibilitását a Nyugattal.

Engedtessék meg, hogy mindkét végletes vélekedést több ponton irreálisnak tekintsük. Sem azt nem tartjuk valószínűnek, hogy az eltökélt kancellári szándék a magyar kormányváltás volna, sem azt nem hisszük, hogy Angela Merkel kizárólag egyetlen uniós politikai döntés előmozdítása érdekében érkezik Budapestre. Úgy a világpolitikai helyzet, mint a nyugati szövetségi rendszer Orbánhoz való viszonya bonyolultabb annál, hogysem ilyen szimpla képletekben érvényesülhetne a kétségkívül igen erős német befolyás.

Hiába szokás felhozni Berlusconi esetét, akivel a fáma szerint annak idején Merkel egyetlen telefonja értette meg, hogy miniszterelnökként letelt az ideje – az olasz krízis egészen más súlycsoportba tartozott, mint a mostani „csendes” magyar válság, nem beszélve arról, hogy az ottani üzleti körök és politikai pártok egyetértettek a Monti-féle szakértői kormányzás támogatásában.

Minálunk az Orbánon kívüli megoldásoknak egyelőre nincs sem „oligarchikus”, sem ellenzéki bázisa; a jobboldal strukturális felépítése pedig nem teszi lehetővé a belső hatalomátvételt. Hiszen minden és mindenki a kormányfő kezében van, nélküle semmiféle változás sem történhet. Legfeljebb egy szükkörű puccs, afféle pártbéli leszámolás, csakhogy ahhoz - legalábbis a kormányalakítás szempontjából – találni kellene egy másik, még nem kompromittálódott garnitúrát.

Ilyen azonban nem létezik, minthogy a Fidesz fiatal nemzedéke már tökéletesen beépült az eltakarítandó hűbéri láncolatba. Nincsenek köztük belső „kívülállók”, közismerten reformista, jobbítani akaró konzervatívok. A bármire hajlandó, eddig is jól szolgáló mamelukoktól pedig nem lehet legitim megújulást remélni. Itt van viszont a szélsőjobb legkevésbé sem elhanyagolható fenyegetése – a politikai vákuumból mindig az ilyesféle „tiszták” húznak hasznot.

Ezért az esetleges nyugati segítségnek – ami gazdasági és diplomáciai támogatást jelentene – sehol nem találni a potenciális kedvezményezettjeit. Márpedig amíg a magyar politikai ugar ki nem termeli magából a rezsim leváltására alkalmas csapatot, vezetőt, és szavazóbázist, addig még Merkel sem veheti a bátorságot bizonytalan kimenetelű változások inspirálására. De ebből nem az következik, hogy csupán a szankciópolitika folytatása miatt „boltolna” Orbánnal. A mindig racionális kancellár az oroszok által elmélyített geopolitikai szakadékot mégiscsak a Putyinra kényszerített kompromisszumokkal akarja áthidalni – mert megtanulta, hogy az oroszokkal ugyan csak erőpozícióból lehet tárgyalni, de abból végül mindig lehet.

A szankciók pedig – noha Európa gazdasági áldozatai árán – igenis működnek; kivált, hogy az olajár zuhanása is keményen besegít. Ehhez persze fenn kell tartani az unió egységét, politikai elszántságát. Ha ezt Orbán a moszkvai flörtöléssel, illetve az Amerika-ellenes retorikával tovább gyengíti, azért Merkel bizton benyújtja a számlát; és ebbe az elszámolásba valamilyen mértékben feltétlenül beletartozik a demokratikus normák folyamatos megszegésének tematikája is.

Ne legyenek persze illúzióink; a pesti csúcstalálkozó nem fog döntő fordulathoz vezetni, de azért kijelöli majd azokat a korlátokat, amelyek között a Nyugat egyelőre még hajlandó tolerálni Orbánt. És ő érteni fog a szóból, mert ha nem, és végtére muszáj lesz, akkor a korábbi megfontolások ellenére a németek mégiscsak minden további nélkül leírják.