Ahhoz, hogy a Törik-zúzzák című előadás megszülessen, feltétlenül szükség van az angol abszurd humorra. Az se árt, ha eredeti angolok is fellépnek, nehezen utánozható könnyen fancsalivá váló ábrázatuk. Kezdésként könnyed zenére, laza eleganciával, lezser tánclépésekkel, három-három piros almát azonos formációban a levegőbe dobálva, elvonul előttünk a Gandini Juggling társulata.
Hét férfi és két nő. Látványosan markáns fazonok, amire még rá is tesznek egy-két lapáttal, fapofával jönnek be, de némelyikük grimaszolni kezd, közben flegmaságával jelzi, hogy neki aztán nem nagy ügy táncolni, zsonglőrködni, színészkedni egyszerre, megy ez szinte magától, mi a fenének guvad úgy ki a szemünk. Az pedig egyre inkább guvad, és nem is feltétlenül azért, mert soha nem látott mutatványokat nézünk.
Hanem azért, mert a produkciót rendező Sean Gandininek, aki amúgy világot járt kultikus zsonglőrikon, parádés társulata van. A tagjai, ha kell, annyira egyszerre lépnek, mint mondjuk a Hattyúk tavában a klasszikus képzettségű balett táncosok, de nem koreográfus által idomított marionettek, hanem igazi egyéniségek. Ez akkor is megmutatkozik, ha valamit totálisan egyszerre csinálnak, akkor pedig aztán különösen, ha olyan jeleneteket adnak elő, melyekben kimondottan szükség van a személyiség kibontakoztatására.
Olyan az egész, mintha megelevenedett filmes szkeccseket látnánk, és ezek a szkeccsek egymásba hömpölyögnének, már-már egésszé állnának össze. Van itt minden, megcsodálhatjuk, hogy szerelmi jelenet, vagy éppen haragos elválás, vagy amikor férfiak frocliznak nőket, és viszont, hogyan játszató el úgy, hogy a szereplők almákkal zsonglőrködnek.
Hogyan válhat virtuózzá, fejezheti ki az átélt hangulatot az, ha például a jobb sorsra érdemesebb gyümölcsöket gyorsabban, idegesebben, indulatos dühvel hajigálják. És nem csupán a zsonglőri virtuozitásra gondolok, hanem a színészire is, mert ebből a szempontból ugyancsak megfelelően átélt a produkció.
Az újcirkusz lényegében összművészet. A modern korban helyét kereső cirkusz más művészeti ágaktól, de különösen a színháztól igyekszik mindent elcsenni, magába olvasztani, amit csak lehet, és a színház is mind inkább épít a mozgásra, ügyességre, akár az akrobatikára. A két műfaj kölcsönösen megtermékenyíti egymást. Éppen a Trafó járt élen abban, hogy az úgynevezett újcirkuszt, ami egyre nagyobb területet hódít meg magának, megismertesse a magyar közönséggel.
Például a Circus Cirkör több produkciójától is egyik ámulatból a másikba eshettünk. Ez a remek csapat már egyenesen odáig jutott, hogy a Rómeó és Júliát is bemutatta. Különben pedig a klasszikus cirkusz szintén modernizálódik, ezért már-már közhelyessé válik egy-egy szerelmi jelenet a trapézon, vagy a kupolából lelógatott, lengő anyagon. Ahogy hangsúlyossá vált az artisták viselkedésmódja is, nem mindegy, hogy mondjuk, a légtornászok a levegő hősének mutatkoznak, vagy ügyetlenkedő, bohócos baleknak.
Az újcirkusz műfajában a legismertebb a Cirque du Soleil, amelyik abszolút visszatérő vendég nálunk, és a leghíresebb együtteseket megszégyenítően, többször megtölti a közönség miattuk a Sportarénát. Már több művészcsoporttal járják a világot, ami a felhígulás veszélyét hordozza magában. Budapesten is megfordult olyan produkciójuk, amelyik erős kívánnivalókat hagyott maga után.
Miközben kétségtelen, hogy gigantikus látványvilágukkal, a szakma élvonalába tartozó artistáikkal, még mindig műfajuk császárai. Februárban ismét láthatjuk őket. Már a Művészetek Palotája is szakavatott otthona lett az újcirkusznak, oda is érkeznek külföldi produkciók, és fiatal artistákból Recirquel névvel, Vági Bence vezetésével, külföldön ugyancsak sikert aratott, saját együttes is alakult.
Az újcirkusznak egyre nagyobb a közönsége, és mind komplexebb műfajjá válik. Nem véletlen, hogy a Gandini Juggling társulat is akár fülledten erotikus jeleneteket is játszik almákkal zsonglőrködve, hiszen gondoljunk ennek a közkedvelt gyümölcsnek édenkerti, bibliai szerepére. Ez nem elvont, akrobaták számára készített instrumentum, hanem olyasmi, amit mindenki fogott a kezében, sőt valószínűleg játszott is vele. Ezért ősi ösztönöket szabadíthat fel.
Ezt használják ki a produkció végén, amikor disztingváltnak induló teázás közben elszabadulnak az indulatok, egymásnak esnek az emberek, és a címnek megfelelően törnek-zúznak. Az almákból ugyanúgy harci eszköz válik, mint a teáscsészékből, és, ha éppen nem embert találnak el, a már folyamatossá váló dühkitörés áldozatai lehetnek, mert iszonyú haraggal a földhöz vágják szegényeket.
Ahogy Shakespeare tragédiáinak végén hullahegyek maradnak, úgy ebben az esetben szanaszét zúzott tárgyak, miszlikre darabolódott almakupacok maradnak a színpadon. Hiszen ezek a zsonglőrök színészek is, és bármennyire megnevettetnek minket, a maguk eszközeivel azt is megmutatják, hogy mennyire eldurvult a világ.