- Egy röpülőgépes kalandjai

Kedves G...! Éppen most kaptam lapodat, amelynek nagyon megörültem. Bővebbet szeretnél rólam hallani! Erre most éppen alkalmam van, mert november 18-án egy önkéntes földerítő röpülésnél lezuhantam és most itt fekszem a kórházban. Tehát halljad :

November 18-nak éjszakája csodaszépen tiszta volt és a hold bevilágította a környéket. Minden pihent a nehéz küzdelem után, amely még csak három órával ezelőtt is tobzódott. Csak az őrség lépteit lehetett hallani. Álmunkban odahaza tartózkodtunk szeretteinknél, amikor reggel négy órakor fölkeltettek azzal a paranccsal, hogy a kapitánynál jelentkezzünk. Fölugrottunk szalmaágyunkról, kidörzsöltük szemünkből az álmot és a kapitányhoz siettünk. „Jó reggelt"-tel fogadtak és azt kérdezték, vajon hajlandók vagyunk-e önkéntes földerítő röpülésre a Rheims-Arras vonalon. Késznek nyilatkoztunk. Negyedóra múlva elláttuk magunkat benzinnel és olajjal és az indulásra vártunk. Fölszálltam a kettősfödelűre, amely már többször hordott az ellenség fölött és előkészítettem megügyelő készülékeimet.

Kétszáz méteres futás után a nehéz kétfödelű könnyen emelkedett föl a hideg reggeli levegőben. Gyorsan kapaszkodtunk a magasba. Senki sem sejtette, hogy ez a röpülés végzetes lesz. Csakhamar 1000 méter magasságba értünk. Csodaszép kilátás nyílt a még álmában nyugvó földre. Gyorsan röpültünk délnyugati irányban. Nemsokára 1900 méter magasságban Rheimshoz értünk. Most megkezdődött a munkám. Odalent sem voltak restek. Heves ágyú-tűzzel fogadtak. A srapnellek többször közvetlen közelünkben robbantak szét, úgy hogy gépünk nagyon ingadozott az erős légnyomástól. Mindamellett háromszor megkerültük Rheimst. Most rábukkantam arra a nehéz ütegre, amely olyan súlyos károkat okozott tüzérségünknek. Gondoltam magamban: „Na megállj, te sem fogsz sokáig szikrázni !" és térképre rajzoltam be az állását. Éles kanyarodást tettünk baloldalt, miközben búcsúzóul bombát vetettem le. Örülök neki, hogy talált. De ugyanekkor ellenséges egyfödelű jelent meg fölöttünk. Most azután vigyázni kell! Távcsövemen néztem, vájjon nincsen-e még több ellenséges röpülőgép a levegőben. Nincsen. De azért az egyfödelű tovább üldözött bennünket és hirtelen tüzelni kezdett, ránk gépfegyveréből. Én karabélyommal lőttem. De még mindig üldözött. A Rheims-Arras vonalon röpültünk fölfelé. Amikor mintegy félóra múlva eltűnt az ellenséges jármű, kézmozdulattal tudattam a vezetővel. Föllélegzettünk.

Heves ágyútüzelés ellenére célunk felé röpültünk. De Amiensnél két francia és egy angol röpülőgépet láttunk előttünk. Az utóbbi kétfödelü. Szeretettel fogtak körül. Az egyik fölülről, a másik jobbról, a harmadik pedig balról. Mintha az égből pottyantak volna. Megkezdődött a harc a levegőben. Először oldaltüzet kaptunk. Revolveremmel feleltem. Csodálkoztam, hogy a vezetőm magasabbra szállt, de észrevettem, hogy alulról tüzeltek ránk. Az angol hirtelen lezuhant. A saját srapneljük találta. Megint oldaltüzet kaptunk. Éles fájdalmat éreztem a felső lábszáramban.. De nem értem rá, hogy jobban körülnézzek, mert éppen egy lyukat vettem észre a jobboldali födélzeten, amely egyre növekedett. Kétfödelünk jobboldalt dűlt és így zuhant le a mélységbe. 1000 métert zuhantunk, vezetőm a normális helyzetbe rántotta a gépet. De nem maradt soká így. Százötven méter magasságban megint jobbra dőlt és a mélységbe zuhantunk. Még egy reccsenést és pukkanást hallottam.

Amikor újra magamhoz tértem, automobilban szállítottak a kórház felé. Jól megnéztem a kísérőimet. Hála isten, német szanitécek voltak. A vinelloni hadikórházba vittek. Ott mindjárt megoperáltak, azután ágyba fektettek. Itt egy betegápoló nővér gondoz önfeláldozóan. A lövésen kívül idegrázkódást és szívtágulást kaptam. Valószínűen hazavisznek. Ezért a repülésért mind a ketten másodosztályú vaskeresztet kaptunk. Pilótám a kórházba való szállítás után két napra meghalt.

Népszava 1915. január 9.