Háromszor is leírom, hogy ne felejtsem el. Nem vagyok egy sűrűn adakozó. Az utca koldushon, nem megyek oda. Nem azért, mert sajnálom azt a pár forintot, de – most vallani fogok – kicsit félek tőle. Megcsap az italszag, tetűt kapok (44-ben volt részem belőle), véletlenül hasra esek és pont az ölébe. Tudom, ezek csak önáltató kifogások. Az igazság: egyszerűen azok közé tartozom – a többséghez -, akik nem szeretik a szerencsétlenséget látni.
Tudom, mindez nem az új esztendőre való, de most az a bizonyos szám váltotta ki belőlem: 1353. Emberi, jó riportok mentek közben a képernyőn, olyan családokról, akik az előző heti hasonló felhívás eredményének köszönhetően nemcsak garmadával kaptak ajándékot, hanem volt, aki lakást is! És a műsorvezető időről időre bemondta, hány millió jött össze a műsor alatt az egyenként 250 forintot érő telefonokból. Így kényelmesen, meleg szobából, jómagam is adni tudtam, csak a telefont kellett felemelni. Köszönöm!