Népszava, 1906. január 3.
„Keresztül kell lőnötök az apátokat és fivéreiteket, ha én parancsolom." Vilmos császár.
Szent Oroszország most már nem csak a pálinkától bűzlik, de vérszagot is áraszt. A vér csöpög minden újság fekete soraiból s a levegőt Európa-szerte megfertőzteti az északi vérmedve halálos sebeinek gőzölgése. A pára behatol az orrba s felüti rá a fejét Európa valamennyi vérebe.
Felüti a fejét, összecsattogtatja az agyarát és egyéb hiján a saját vörös inyjét marja össze. Ha pedig véletlenül valami szökevény rabszolga után találják uszítani, akkor cafattá tépi veszett dühében.
Az orosz forradalom az osztályuralom bordái közé verte bele az éket: bebizonyította, hogy a militarizmus hétfejű sárkánya nem legyőzhetetlen, ha lángot okád is, ha száz élete van is.
„Hahó, hát már a katonánkat is bántják a társadalomfelforgatók" — sipítja a világ valamennyi hivatásos gyilkosa s a katonai hóhérkodásnak valamennyi érdekeltje.
„Hahó, hát már abban sem bizhatom, hogy a katonaság lő bele a rongyosok tömegébe, ha a profitom forog veszélyben?!" — dühöng a töke.
