„Bennünket bele akarnak rángatni egy olyan konfliktusba, amelyből mi csak rosszul jöhetünk ki, Magyarország nem akar részese lenni az Egyesült Államok és Oroszország közötti hidegháborús hangulatnak”. A kormányfő karácsonyi tévéinterjújában mellébeszélt. Átsiklott azon, hogy Budapestet nem belerángatják ebbe a hidegháborúba – amely már nem csupán hangulat -, hanem maga gabalyodik mind jobban bele. Orbán Viktor méltatlankodik, pedig amióta hazaérkezett a januári meleg, baráti moszkvai ölelésből, elégszer figyelmeztették, utat tévesztett. Ha pedig ki is akarna maradni az egészből, NATO- és unió-tagként, ezt nem teheti meg. Érthetetlen hát, miért nevezte titkos műveletek „fedősztorijának” az amerikai „korrupciós vádakat”, amivel csak azt érte el, hogy a moszkvai Pravda az ő szavaival eszkalálja a propagandaháborút: az Egyesült Államok „Európát fojtogatja az ukrán válság ürügyén”.
A kormányfő mind magányosabban ténfereg Nyugat és Kelet között, a senki földjén. Kövér László álma sem teljesülhet, aki – tovább kapálva a szövetségesi árkot - máshol akarna megértést találni. „Az alsó fedélköz” kelet-közép-európai országaiban (szlovákokban, románokban), amelyeknek „nem a magyar kérdést kellene politikájuk első számú rendezőelvévé tenniük”, hanem a magyar példát. Mintha nem a Fidesz-kormány tett volna meg mindent, hogy a „magyar-kérdés” uralja a szomszédokat. Mintha Pozsony vagy Bukarest Brüsszelt odahagyva akarna rohanni Putyin karjaiba, vagy legalább is egy unió-ellenes ütközőzóna-létbe.
Közben a világ az elszántak vakságával gyalogol a semmibe. Az ukrán parlament feladta az ország „tömbön kívüli", semleges státusát, és a NATO-hoz csatlakozna. Amiben Moszkva fenyegetést lát, nem akarna támadó atomfegyvereket a határai mentén, át is írta katonai doktrínáját. Lavrov külügyminiszter szerint „senki sem lépheti át a hidegháborúból örökölt választóvonalakat”. Ami jelzi, hogy Oroszország XX. századi globális biztonsági doktrínákban gondolkodik. Igaz: senki sem próbálta meggyőzni arról, hogy ezeken túl kellene lépnie, mert Washington úgy gondolja, hogy a meggyengült - megnyengített - Oroszországot inkább Kelet felé nyomja a világtérképen, semmint Európába csábítaná. Ami súlyos félreértés. Akkor is az, ha a NATO kapuja nyitva áll Ukrajna előtt: „ha teljesíti a feltételeket”. Sokáig fog tartani, mert ha sikerül, másnap melegháborúra ébredhet Európa. Akkor a múlt századi tömbpolitika XXI. századi kölcsönös vaksága beteljesítheti az apokalipszist.
Orbánnak igaza lehet. Már, ha igaz, hogy a magyar külpolitika leginkább a némethez hasonlít: az orosz-ukrán konfliktust az oroszok ellenére nem, csak velük közösen lehet megoldani. Csakhogy semmit sem ér az igazságával, mert kormányzásának Nyugat-ellenes szuverén emelkedettségében elvesztette minden politikai súlyát. Amit itt és most arra használhatott volna fel, hogy sürgesse az 1994-es budapesti memorandum megújítását, amelyben az Egyesült Államok, Oroszország és Nagy-Britannia felelősséget vállalt Ukrajna szuverenitásáért, de amely nem bizonyult elégséges garanciának, s amiben nem egyedül Moszkvát terheli felelősség.
Ebből a helyzetből Magyarország a Nyugatnak elkötelezett, világos álláspont nélkül tényleg csak rosszul jöhet ki. Orbán talán látja ezt, de közben képtelen megfordulni a senki földjének mélyén.
