Ez lenne a nagyhatalmú diktátor? Ez a szürke öregember, akit úgy kell nehézkesen kihúzni a páncélkocsiból? Ö lenne az, aki ott fekszik széttárt karokkal a fal tövében, testében a halállal? A kamera a szemeit keresi, azt mutatja, hogy elhiggyék románok és nem románok szerte a világon: vége a román diktatúrának. Mert hiszen ez a rezsim mindenestől összenőtt diktátorával. Nélküle nincs miből erőt merítenie, nincs miből táplálkoznia a félelemnek, félelem nélkül meg nincs, ami hajtsa az ördögi gépezetet. Így végezte a nép érzéseit, vágyait, érdekeit semmibe vevő hatalom. Mennyi indulatot, gyűlöletet szított, és mennyi halállal is dacoló helytálláshoz adott erőt!
Ők, akik kint az utcákon és tereken testükkel védték a születendő szabadságot, a hallgatás iszonyú csöndjéből kilépve mondták ki a végső ítéletet. Ez az ítélet kérlelhetetlen.
Nem adott időt, nem adott lehetőséget a védekezésre, a magyarázkodásra. Mert mindaz, amit ez a sokat szenvedett nép átélt, nem adhatott kibúvót azoknak, akik egy egész világ figyelmeztetése ellenére sem enyhítettek a politika brutális szorításán, és tökéletesen érzéketlenek maradtak mindenfajta emberi érzés, kín és verejték iránt. Ott fekszik Ceausescu feleségével a fal tövében, és hallgat. A tegnapi megsértettek, megalázottak, meghajszoltak pedig végre megszólalnak. Tőkés László, Cornelia Doina és a többiek.
Szavuk messzire hangzik.
Népszava 1989. december 27.
