Senki sem mondhatja meg ebben a pillanatban, minő hatása lesz a háborúnak a benne résztvevő államok belső életére. A háborúk a múltban rendszerint a konzervatív, arisztokratikus, népellenes társadalmi és politikai hatalmakat erősítették meg. Erre a tapasztalatra hivatkozva igen sokan tartanak attól, hogy a háború szerte Európában a konzervatív reakció korszakát indítja majd meg és ez a reakció azokban az államokban lesz a legerősebb, amelyekben a háború győztesen végződik. A vereségeket, ugyancsak a múlt tapasztalatai szerint, forradalmi mozgalmak és nagy belső, szociális reformok szokták nyomon kísérni. Poroszország, amikor I. Napoleon leverte, hozzálátott az állam belső szervezéséhez és főképen a parasztság fölszabadításához. Az abszolutisztikus Ausztria az 1859-iki vereségek után próbálkozott a Schmerling-féle centralista alkotmánnyal és a dualizmus alapjait a königgrätzi ütközet vetette meg. III. Napoleon francia császársága a német-francia háború vereségei alatt omlott össze: a köztársaság és a Commune a francia vereségekért felelős kormányok büntetése volt. Oroszország katonai hatalmának Mandzsúriában való összeomlására az orosz forradalom, az egész orosz munkásosztály forradalmi sztrájkja volt a felelet.
Kétségtelen, hogy minden háborút nagy belpolitikai változások kísérnek nyomon. Hiszen nagy igazság van abban a fölfogásban is, hogy az államok belső politikája, vagyis az államban elő osztályokkal és nemzetekkel való bánásmód végső oka az államok külső politikájában van.
Amikor az állam azt akarja, hogy a hadsereg a legerősebb legyen: az állam kénytelen életbe léptetni — persze, a maga módján — a teljes népfölfegyvérzést. Hiába vannak meg a ma hadban álló hadseregnek régi keretei. Ez a hadsereg, amelyben Európa minden államában ott harcol az egész felnőtt férfinépesség, már nem a régi militarisztikus hadsereg. Az óriási tömegek, a népfölkelők és tartalékosok óriási tömegei szétvetették mindenütt a régi kereteket és ha átmenetileg és egyelőre még a régi arisztokratikus vezetés alatt ugyan, de életbe léptették a nép fölfegyverzésének régi demokratikus követelését. Azt hisszük, hogy a háború legmélyebb politikai és szociális átalakulásai közé tartozik ez a tény: a hadsereg átalakulása a háború alatt és a háború következtében.
A modern államok és a bennük fölhalmozott anyagi és szellemi javak oly nagyok, hogy azok védelmezésére az egész nép erejére van szükség. Az államok és kultúrjavaik kinőttek az uralkodó osztályok hatalmának hatásköréből, mint ahogy a modern gazdaságban működő produktív erők kinőttek az egyéni birtoklás, a magántulajdon köréből.
Soha még nem volt háború, amely — Angliát kivéve mindenütt — ennyire az egész nép, a fölfegyverzett nép háborúja lett volna. Ennek most, a háború tartama alatt csak borzalmait érezzük: az áldozatok számának nagyságában, a pusztulás méreteiben. De a háború után ennek a ténynek nagyon messze ható következményei lesznek minden államban. A nép, amely megvédte az államot és a benne rejlő anyagi és szellemi javakat, rá fogja, kezét tenni az államra és kiküszöböli majd azt a társadalmi rendet, amely az anyagi és szellemi javakból az államot megvédő népnek alig juttatott valamit. Nem az uralkodó osztályok hálájára, hanem a fölfegyverzett nép nagyobb hatalmára alapítjuk ezt a reményünket.
A jövendő belső politika alapjait szerte Európában nem az otthonmaradt begyöpösödött agyú öreg kegyelmes urak, hanem a harcban álló népmilliók fogják megszabni. De azt véljük, hogy „a hadviselés" érdekei szempontjából oktalan és ártalmas az ilyen beszéd.
Végre is nem szabad senkinek elfelejteni azt, hogy Németországban több mint 600.000 szervezett munkás áll ma hadban és ezeket aligha lelkesítené az a gondolat, hogy ők vérüket a Schmoller-féle katonai és hivatalnok-államért ontják.
Népszava 1914. december 27.
