Huszonkét évig vezettem a Köznevelés című oktatási hetilap szerkesztőségét, amíg Hoffmann Rózsa és Balog Zoltán el nem távolítottak. Meglehetősen sok problémával kellett birkóznunk. Csak egy példa. Mit tehet egy olyan lap, amelyiknek - mint Magyarország egyetlen oktatási hetilapjának - kötelessége volna adott esetben bírálni az aktuális minisztérium oktatási gyakorlatát, de lényegében abból a támogatásból működik, amit a minisztériumtól kap?
Mi azt az elvet követtük, hogy mint a minisztérium tulajdonában álló újság szerkesztősége, természetesen lojálisak vagyunk a minisztériumhoz, de elsősorban a pedagógus olvasókhoz vagyunk lojálisak, ezért mindig közöltük az ellenzék, a szakszervezetek és a tanári civil szervezetek véleményét is. Riportokban, interjúkban, publicisztikákban igyekeztünk megmutatni az iskolai élet valóságát, ha kedvező volt az a minisztériumnak, ha nem. Hogy mennyire sikerült érvényesíteni ezt a közszolgálati gondolkodást, majd eldönti az utókor. Most talán csak annyit említek, hogy mind az SZDSZ, mind az MSZP oktatási kormányzása idején nagy interjúkat közöltünk például Hoffmann Rózsával és más jobboldali oktatáspolitikusokkal, rendszeresen megteremtettük a lehetőségét annak, hogy a bíráló véleményük minden iskolába eljusson.
Gyakorlatilag zavartalan volt az együttműködés Hiller Istvánnal és Magyar Bálinttal. Másokkal sajnos voltak konfliktusaink. Azzal a miniszterrel, akiről most szó lesz, már sok éve ismertük egymást és pontosan tudtuk, hogy szinte semmiben nem értünk egyet. Korábban, egy alkalommal nagyon éles vitába keveredtünk. Én a szemére hánytam, hogy mértékadó konzervatív személyiségként miképp mehetett el egy olyan gyűlésre, amelyen a MIÉP is részt vett, ő pedig kiabálva kérte ki magának ezt a „kulturális vérvádat”. Utólag visszagondolva talán nem volt egészen igazam, hiszen nem magánemberként, hanem pártfeladatként, pártja képviseletében vett részt azon a gyűlésen és korrekt beszédet mondott. Viszont neki sem kellett volna kiabálnia, úgyhogy köztünk gyakorlatilag megszakadt a kapcsolat.
Aztán viszontláttam, mint a minisztert. Mint a hivatali főnökömet.
A miniszter jobbkeze, egy fiatal államtitkár, aki egyébként drámapedagógusként korábban nevet szerzett magának, talán túlbuzgó ügyszeretetből, bekérette jóváhagyásra a következő lapszám levonatát, a címoldalt, a laptervet, stb-t. Írtam neki egy levelet, hogy ez nem volt szokás sem az MDF, sem az SZDSZ idején, és nem szeretném, ha most, a Fidesz idején szokásba jönne, mert úgy nem lehet hetilapot szerkeszteni, hogy az ember a minisztériumba szaladgál jóváhagyásért. És felkészültem az elbocsátásra, amelyet még jogtalannak sem éreztem volna, hiszen egy miniszternek joga van kiválasztani, ki legyen a lapjának a szerkesztője, és nyilván nem olyat fog választani, akivel nem ért egyet és aki nem hajlandó bemutatni a következő szám levonatát.
Néhány nap múlva kaptam egy jeges hangú levelet a minisztériumból, hogy számoljak be a Köznevelés anyagi helyzetéről. Hát beszámoltam. Mellékeltem a számlákat és bizonylatokat, majd leírtam, hogy nagyon rossz helyzetben vagyunk, és a színvonalas munkavégzéshez, például a rendszeres vidéki riportok elkészítéséhez magasabb támogatásra van szükségünk. Gondoltam, ha már itt a vég, legyünk őszinték.
Eltelt körülbelül tíz nap, majd érkezett a minisztertől egy levél, amelyben közölte, hogy igényeinket megvizsgálta és megalapozottnak találta, ezért intézkedik a támogatás megemeléséről, a szerkesztőséget pedig arra biztatja, hogy a korábban megszokott humanista szellemben és függetlenségben végezzük munkánkat. Nem lettünk barátok és nem ültünk időnként be egy-egy kávézóba megbeszélni a világ dolgait. Ha hivatalosan találkoztunk, üdvözöltük egymást. Ő se szeretett meg engem, és én sem lettem az elképzeléseinek híve. De ha megkérdeznének, hogy mi a demokrácia, akkor azt mondanám: együtt dolgozni egy olyan főnökkel, akivel nem értünk egyet, illetve együtt dolgozni egy olyan beosztottal, aki nem ért velem egyet. Arra, hogy mi a demokrácia, Pokorni Zoltán miniszter úr irányítási gyakorlata nekem érvényes példa.
Azt szeretném, azt tartanám hasznosnak Magyarország számára, ha az oktatásirányításban azok a pedagógiai modernizációs elvek érvényesülnének (csak jobban), amelyek annak idején, az MSZP és az SZDSZ kormányzati idején számítottak irányadóknak, mert Magyarországnak egy olyan decentralizált, szülő- és tanár közeli iskolarendszerre van szüksége, amelyik a kreativitásra, a személyiség szabadságára, a modernizációra, a toleranciára épül. Ha ezeket az elveket egy konzervatív kormány követi: a demokratikus együttműködés jegyében el tudom fogadni.
És azt szeretném, már bőven túl a hatvanadik évemen, ha Magyarországnak olyan kormánya lenne, amelyikben megbízhatok. Amelyik nem keveredik korrupciós botrányokba, nem hirdet szent háborút a piacgazdaságot követő szabad világ ellen, és amelyik nem kísérletezik a sajtószabadság korlátozásával és aggályosan betartja a demokrácia minden játékszabályát. Gondolom, nem vagyok egyedül, ha azt mondom: el tudom fogadni, ha ezt a kormányt olyan konzervatív politikusok fémjelzik, akik eddigi életművükkel hitelt vívtak ki maguknak.
