Fiatal ismerőseimmel magam is részt vettem mostanában néhány budapesti tüntetésen, s az egyiken a zászló (s vele a nehéz zászlórúd) magasra tartásában is segítettem egy elfáradt aktivistának. A szónoklatokra nem mindig figyeltem oda, de úgy tapasztaltam, hogy így volt ezzel a résztvevők többsége is. Az elmúlt hetek tüntetései egyfajta agoraként szolgáltak annak a nagyjából tízezer budapestinek (s a hasonló vidéki megmozdulások résztvevőinek), akik az Orbán-rezsimmel szembeni dühüket szerették volna kibeszélni és megosztani másokkal. Erre nagy szükség is van egy olyan társadalomban, ahol egyre többen félnek kimondani a véleményüket.
Azt azonban minden ünneprontás nélkül érdemes megjegyezni, hogy az ilyen csoportos kibeszélésekből önmagában nemhogy rendszerváltás, de kormányváltás, sőt, kormányfőváltás sem lesz. A tüntetők kemény magja immár rituálisan a Parlament főbejáratánál fejezi be azt estét, azt imitálva, hogy szeretne betörni oda. De senki sem tudja, mit csinálnának ott, ha esetleg sikerülne bejutniuk: hiszen a parlamenti ellenzékkel való párbeszédet elutasítják, új pártot sem kívánnak alapítani, a büfé meg már zárva van ilyenkor odabent.
A mozgalom varázsszava a „civil”, amelyet a szervezők és önkéntes ideológusaik szembeállítanak a politikai pártokkal. Sajnos a magyar közvéleménynek huszonöt év alatt sem sikerült elmagyarázni, hogy a demokráciában a pártok is civil szervezetek, amelyeket sajátos politikai célok képviseletére hoznak létre. S bár a „civil szerveződés” mítosza mostanában a rendszerváltozás után született nemzedék körében hódít, valójában egy letűnt korhoz kötődő elképzelés. A nyolcvanas években, amikor az egypártrendszert a szovjet nyomás miatt még nem lehetett megkérdőjelezni, de a „szabadság kis köreit” már engedélyezte a hatalom, a politikai pártcsírák is civil szervezetek formájában jelentek meg. Amint engedélyezték a pártok alapítását, az ellenzéki civil szervezetek azonnal párttá alakultak át, s a politizáló civilek az elmúlt negyedszázad alatt is előbb-utóbb valamelyik politikai pártnál kötöttek ki.
A civil mítosz mellett a „forradalom” és az „új rendszerváltozás” szavak is gyakran elhangzanak a tüntetéseken. Nem akarok hosszas történelmi fejtegetésekbe bonyolódni, de nemigen ismerek olyan forradalmat, amelynek szervezett magja ne az előző rendszerben megszerveződött politikai erő, vagy párt lett volna. Az angol és a francia polgári forradalmat egyértelműen a parlament reformpárti erői robbantották ki, de még az 1917-es őszi orosz forradalmat levezénylő bolsevikoknak is volt egy kis frakciójuk a cári dumában. Az 1945 utáni kommunista hatalomátvételt pedig egész Kelet-Európában a korábbi rendszer ellenzéki pártjainak bevonásával, manipulálásával hajtották végre. És hát Nagy Imre sem éppen civilként, hanem volt miniszterelnökként került az ötvenhatos forradalom élére.
A rendszerváltozás követelése összetettebb kérdés. Az „elmúlt huszonöt év” emlegetése annyiban butaság, hogy az 1989/90-ben megszületett politikai rendszert a Fidesz felszámolta, újat hozott létre helyette, s a kettőt nem lehet összemosni. Az egyik demokrácia volt minden hibájával együtt, a másik pedig a demokrácia felszámolásáról szól. A tüntető tömeg, egyes beszédekkel szemben, egyértelműen csak a 2010 utáni rendszert kívánja a pokolba. Akik az uniós zászlót lengetik lelkesen, azok aligha utasítják el azt a korábbi rendszert, amely beléptette hazánkat az Európai Unióba. S nem kell közvélemény-kutatónak lenni ahhoz, hogy az ember lássa: a tüntetők többsége a demokratikus ellenzéki pártok szavazóiból kerül ki, és ha holnap választások lennének, újból közülük választanának.
Annyiban azonban igaza van az új rendszerváltozást követelőknek, hogy 1990 óta egyfolytában kapitalista rendszerben élünk. A Fidesz-rezsim néhány antikapitalista frázis pufogtatása ellenére csak tovább növeli a hozzá hű nagytőke profitját, és még jobban kiszolgáltatja a dolgozó embereket az oligarchák önkényének. Azt is látni kell, hogy az Európai Unió továbbra sem tud túllépni a pénzügyi válság következményein, a stagnáláson és a magas munkanélküliségen. Nyugat-Európa így sem fog egyik napról a másikra csődbe jutni, de a déli és keleti periféria országai egyre kevésbé reménykedhetnek a gyors felzárkózásban.
A dél-európai országokban már meg is születtek azok az új szocialista tömegpártok, amelyek egyesíteni tudják a régi baloldali pártok tagjait, a fiatal militánsokat és a rendszerkritikus értelmiséget. A görög Szirizában, amely talán kormányra is jut hamarosan, jól megfér egymással a kilencvenegy éves, „őskommunista” Manolisz Glezosz a középkorú szakszervezeti aktivistákkal és a radikális diákmozgalmak tagjaival. Józanságukat jelzi ugyanakkor, hogy az eurózónából nem akarnak kilépni, hanem annak alapvető, szociális és szolidaritás-alapú reformját követelik.
A magyarországi tüntetések szervezői és ideológusai számára azonban a „szocialista” és a „kapitalizmus” szavak egyaránt tabut jelentenek. Ahogy nem mondják meg, milyen rendszert akarnak leváltani (a Fidesz-rezsimet vagy úgy általában a kapitalizmust), arról sem szólnak, hogy miféle rendszert akarnak helyette. Így a tüntetések továbbra is olyan agoraként szolgálnak, ahol egyelőre következmények nélkül szidhatjuk a kormányt.
