- Azt szokta mondani, attól még, hogy valaki gazdag, lehet baloldali is. Amúgy miért kötődik az emberek fejében a gazdagság a jobboldalhoz?
- Ez úgy alakult ki, hogy aki baloldali, az a szegények pártján áll. Viszont a magyar történelemből is közismert, hogy a nemesemberekről, vagy az arisztokratákról sem igen mondható el, hogy a polgári demokráciát, vagy a polgári társadalmat akarják, azzal azonosulnak. Mégis a reformkor nagyjai a nemesek, az arisztokraták közül kerültek ki. Azt szoktam mondani, hogy az én istenem gróf Széchenyi István volt, aki a polgárosodásért, a polgári demokráciáért és a nemesi előjogok megszüntetéséért folytatott küzdelmet. A feudalizmus felszámolásában a valóban hazaszerető arisztokraták, kisnemesek jártak az élen, tehát attól, hogy valaki gazdag, még lehet baloldali érzelmű. Az emberek fejében azonban ez nem így jelentkezik, ugyanis nem értették meg velük, hogy ha a piacgazdaságot választják, akkor tőketulajdonosoknak is kell lenniük. Az úgynevezett szocializmus, vagy ahogy én hívom, a feudál-szocializmus után, ha nem lennének tőketulajdonosok, akkor gyakorlatilag nem változna semmi ...
- ....viszont a tőketulajdonosokat utálják.
- Valóban. A folyamat már az úgynevezett szocializmusban elkezdődött, amikor az a vélemény vált általánossá, hogy "szeretjük a lángost, de utáljuk a lángossütőt." Manapság ez a gondolkodás a pártpolitikát is áthatja, hiszen programját tekintve a Fidesznek szociáldemokratább a programja, mint a Magyar Szocialista Pártnak, ami tudatos. Vagyis Magyarországon minden össze van keverve. Úgy gondolom, nálunk nincs a programját tekintve igazi konzervatív párt. Hiszen az, amelyik a rezsicsökkentést elővette, formailag egy jobboldalinak nevezett párt mezében jött létre, amelyik pedig először ellenezte, ellene szólt, az meg baloldalinak képzeli magát. Ezek szerint az emberek szándékosan le lettek butítva, nem tudnak eligazodni, nem képesek klasszikus értelemben jobboldaliak, vagy éppen baloldaliak lenni. Egy biztos - álláspontom szerint - a magyar gazdaságot a baloldal tette tönkre. Mégpedig a kétszer száz napos, meg az egyéb programokkal, s nagyon jó pozícióból. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy általában létezik a váltógazdaság: ha például túl sokáig van a baloldal valahol hatalmon, ott a gazdaság megroggyan, mert a programjuk többet ad a társadalomnak, mint amekkorát a lehetőségek megengednek. Ezért ezt ki kell javítani, és akkor jön a jobboldal, és helyre teszi mindezt. Viszont a tőke általában túl mohó, aminek az a következménye, hogy őket is leváltják. Ez így egy egészséges rendszer. Egy olyan országban, mint amilyen Magyarország, ott van az igazi probléma, hogy se jobboldala, se baloldala nincsen. Az emberek nem tudják megkülönböztetni ilyen szempontból a pártokat egymástól, hiszen a politikusok sem ragaszkodnak a saját elveikhez. Az isten ezt az országot politikusokkal verte meg. Ugyanakkor a tapasztalatok szerint a tőketulajdonosok a világban szinte mindenütt kötelezőnek érzik, hogy részük legyen a szegények támogatásában, ezért programokat, alapítványokat hoznak létre, vagyis társadalmi felelősséget vállalnak.
- Kialakult-e ennek a kultúrája Magyarországon? Van-e összefüggés az összekevert politikai jobb- és baloldal, valamint a társadalmi felelősségvállalás a hiánya között?
- Azt szoktam mondani, hogy mindegy, milyen összegű támogatást nyújt egy vállalkozó, egymillió, kétmillió vagy kétszázezer forintot ad, az nem mindig vált ki szimpátiát. Egyesek ugyanis ilyenkor azt fontolgatják: miért van nekik ennyi pénzük? Ez az, ami visszafogja, hogy többen adakozzanak, vagy ha mégis megteszik, akkor nem nyíltan hajtják végre. Inkább elbújnak, ugyanis az irigység mindig is determináló tényező volt Magyarországon, ez az egyik legerősebb társadalmi faktor.
- Képesek vagyunk ezt kinőni?
- Ahhoz sokat kellene az értelmiségnek, a sajtónak, meg az oktatásnak is tennie. Meg kell értetni az emberekkel, hogy mi is az a polgári demokrácia, mert a modern kapitalizmusnál jobbat pillanatnyilag még nem találtak ki. Ezért is fontos lenne, hogy nehogy - magyaros lendülettel - kitaláljunk egy új társadalmi rendszert. Ehhez sem szellemi kapacitásunk, sem morális alapunk nincsen.
- Tudjuk, hogy magánjövedelméből nagyon sok mindent támogat. Mikor alakult ki önben, hogy kötelessége ez a felelősségvállalás? Magyarország egyik leggazdagabb ember számára ez egy kötelező szolgálat?
- Romantikus regényeken nőttem fel, mindegy volt számomra, hogy francia, vagy magyar volt, a könyvek hősei voltak a példaképeim. Rájuk az volt a jellemző, hogy segítőkészek és adakozók voltak. Mivel nagyon szegény voltam, megjegyeztem magamnak, ki az, aki segít nekem. Éppen ezért az életemben mindig megpróbáltam - ha módom volt rá -, hogy ezt visszaadjam. Óvok attól mindenkit, hogy elkezdjen sajnálni, de egy 110 négyzetméteres lakásban laktam, amikor már ott voltam a leggazdagabbak sorában. Ebben az otthonomban, ha esett az eső, a feleségemmel, lavórral fogtuk fel a vizet, mert beázott a hálószobánk. Az volt a célom, hogy amíg legalább ötezer szegény gyereken nem segítek, addig nem változtatok a lakáshelyzetemen.
- Milyen jellegű volt ez a segítség?
- A kezdet kezdetén a tőkémet nem egy jó lakásra, egy elegáns autóra fordítottam, hanem használt autót vettem, a cégemnél is. Még mindig ugyanabban a lakásban laktam, míg mások hatalmas villákat építettek, luxus yachtokat és egyebeket vettek, olyasmit, amit én holt tőkének tekintek. Éppen ezért mindent a cégeimbe raktam bele. És elérkezett egy olyan pont, amikor azt mondtam, hogy most már segíteni tudok. Akkor a Prima Primissimával kezdtem, emellett a szegény egyetemi hallgatók oktatásának támogatásával is foglalkoztam. Ezért a hallgatói önkormányzatoknak tudok köszönetet mondani, beleértve a jelenlegieket is. Ők végeredményben ingyen végezték az adminisztrációt és a szervezést. A helyzet ugyanis az, hogy soha nem én döntöttem el, kinek juttassak a támogatásomból. Én csak irányokat mondok, de általában nem szólok bele, hogy konkrétan ki milyen támogatást kap. Például Borsod megyében, Encsen egy helyi alapítványt kértünk fel, Szabolcs megyében, Nyírbátorban pedig egy másikat. A saját falumban, Etyeken a megválasztott önkormányzati képviselők tesznek javaslatot, mert helyben ismerik, kinek mire van szüksége. Összességében milliárdokat adtam mintegy ezer, hátrányos helyzetű fiatalnak.
- Saját maga is érezte az úgynevezett "sárga irigység faktort"?
- Ez egy fura dolog, az úgynevezett szocializmusban általános volt az egyenlősdi, amiből csak a már említett lángossütők vagy a gebinesek lógtak ki. No meg a tényleg tehetséges színészek, akiktől az emberek nem irigyelték, hogy mondjuk Skoda Felicia autóval jártak, a lángossütőtől, meg a gebinestől viszont igen. A rendszerváltás utáni időszakot úgy kezdtem el, hogy eldöntöttem: kipróbálom magam külföldön. Ez az időszak 1990 és 1995 között volt. Egy amerikai csoporthoz csatlakoztam, amelyet Andrew Sarlós vezetett. Az akkori helyzetemet jól jellemzi, hogy a repülőjegyet megküldték, mert nem volt dollárom, sőt egyebem sem. Amikor megérkeztem Kanadába, akkor ötezer dollár kölcsönnel vártak, amit alá kellett írnom. Jellemző, hogy szegény feleségem elsírta magát, amikor egy olyan szállóban helyeztek el bennünket, ahol 50 dollár volt egy reggeli. Azt mondta: mi teljesen el fogunk adósodni! Amikor elém tették a szerződésemet, hogy írjam alá, akkor azt mondták, hogy annyi fizetést kapok majd, mint az amerikai elnök. Nem ismerve ezeket a viszonyokat, hihetetlen megtiszteltetésnek éreztem és gondolkodás nélkül aláírtam ezt. Szegény Mark Palmer, volt budapesti amerikai nagykövet barátom - aki ennek a cégnek az elnöke volt - feltette a kérdést: miért csináltad ezt, te háromszor ennyit is megérsz! Én ezt nem értettem, mert korábban nem éltem ebben a világban. Csak az volt a megtiszteltetés, hogy annyi fizetést kapok, mint az amerikai elnök. Ekkor tudatosodott bennem, hogy merek váltani, úgy gondoltam, hogy képes leszek nemzetközi piacon is megállani a helyemet, Kanadában éppúgy, mint Európában.
- Amikor készültünk erre a karácsonyi összeállításra és felkértük Magyarország legnagyobb támogatóit, azokat, akik a tehetséggondozásra, szegény települések, vagy a hátrányos helyzetű gyerekek támogatására, oktatására áldoznak a vagyonukból, akkor állandóan falakba ütköztünk. Ön hogyan ítéli meg: miért zárkóznak el az adakozó emberek?
- Erről tudok mondani egy sajnálatos példát: egyszer beszámoltunk arról, hogy a Prima Primissima díjat támogatta egy vidéki kisvállalkozó, aki adott egymillió forintot, aminek az lett a következménye, hogy többen feljelentették az adóhatóságnál. A hivatal emiatt - egyébként jogszerűen - vizsgálódni kezdett nála. Ez is az oka annak, hogy számos adakozó kerüli a nyilvánosságot. Ennek kapcsán szeretném megjegyezni, hogy a legvagyonosabb emberekről rendszeresen készülnek különböző toplisták. Ezekről az a véleményem, hogy szerintem sem én, sem Csányi Sándor, az OTP elnök-vezérigazgatója nincs benne az első ötben! Ugyanis gyakran előfordul az, hogy inkább eltitkolják vagyonukat, és strómanokon keresztül realizálják tevékenységüket. Ők azok, akik különböző törvényekbe, jogszabályokba csomagolt üzleti tervek alapján nyúlnak le pénzintézeteket, hipermarketeket. Így három-négy év múlva egyikünk sem lesz benne az első tízben a vagyonunkkal, bár nem ritka, hogy ezt egyesek részvénybefektetéseken keresztül mossák tisztára.
- A Prima Primissáról közismert, hogy ön alapította. Miért hozta létre a legmagasabb összegű magánalapítványt a kulturális és oktatási teljesítmények díjazására?
- Közismert, hogy a Medgyessy-kormány időszakában, gazdaságilag nem megalapozott módon, kétszer száz napos programot hajtottak végre. Abban az időben én arról nyilatkoztam, hogy ezzel tíz évre elásta magát Magyarország. A program következményeinek negatív hatása ugyanis kiszámítható volt, ebből adódóan leginkább a kultúra és az oktatás fogja ennek a kárát elszenvedni. Ma már látható, hogy ez a tíz évre szóló prognózis optimista volt. Most azt mondom, hogy újabb tíz évre lesz szükség a károk kiheveréséhez. A politika ugyanis nem tudta még korrigálni ezt a hibát. De nem csak a kultúrát féltettem. Amikor 2006-ban kiderült, hogy milyen rossz helyzetben van az ország, akkor kimondtam, hogy a lakosság elszegényedik. Mégis muszáj volt számos adót bevezetni, és be kellett vallani a csődöt. Szerencsére azonban a csőd formailag nem következett be, de ténylegesen ott voltunk. Akkor indítottam el a már említett két programot, a borsodit és a szabolcsit, mert a szegénység nő, és folyamatosan nőni is fog! A miniszterelnök mostanság mégis azt mondja, hogy a szegénység csökken, az emberek zsebében több pénz van.
- Mit lehet tenni a szegénység leküzdése érdekében?
- Először is, a közmunkával egyetértek. Ugyanakkor az én Borsod és Szabolcs megyei programjaimnak alapvető feladata az volt, hogy támogatást adjon az óvodáknak és az iskoláknak, hogy a tanulók étkezéséről gondoskodni tudjanak. Ebből adódóan teljesen egyetértek az iskolák államosításával, mert a gyerek joga az, hogy egyenlő esélyt kapjon, és ez nem függhet az önkormányzat pénzétől. Nem függhet attól, hogy például a hatvan év feletti tanítónő az iskolában tud-e számítógéppel bánni, és meg tudja-e tanítani a gyerekeket? Nem tehet valaki arról, hogy mondjuk, a nagy a helyi iparűzési adó beszedésére képes Százhalombattán, vagy Pakson él. Vagy arról, hogy ezeken a településeken háromszor olyan jók a körülmények, mint mondjuk Nyíradonyban. Az elszegényedés egy különös okára felhívnám a figyelmet. Ugye azt nem vitatják, hogy jó kereskedő vagyok. Na már most, ha egy cégre, elvtelenül hat százalékos különadót rónak ki, célzottan, mert meg akarják buktatni, emellett előírják a kétéves nyereségkényszert, akkor a kereskedők csak egyetlen dolgot tudnak csinálni, tíz százalékkal megemelik a napi élelmiszerek árát. Ez azt jelenti, hogy minden magyar állampolgár a napi élelmiszerek magasabb ára miatt elveszti évente az egy havi élelmiszer és napi cikk vásárlási értékét. Ugyanis annyival többe kerül számára a vásárlás. Ha nem emeli meg a különadók miatt az árat, akkor a kiskereskedelmi cég veszteséges lesz, és két év múlva kénytelen lesz bezárni. A szegénységet - ott is ahol korábban nem volt - ez alapvetően megnöveli. Márpedig aki nagyon keveset keres, az kénytelen élelmiszerre elkölteni a jövedelmének jelentékeny hányadát.
- Hogyha most összehívnánk a magyarországi tőketulajdonosokat, és ön tartana ott egy beszédet arról, hogy a résztvevők adakozzanak, mit mondana el, ezt miért tegyék?
- Semmi mást nem tudnék mondani, mint hogy nézzék végig az életemet, mert az erről szólt. Már skálás koromban létrehoztam egy, az egyetemeken megszokottnál magasabb ösztöndíjat, ami híres volt. Természetesen adakozás és adakozás között azért adódik némi különbség. Más az, ha egy nagy nemzetközi cég nyújt támogatást, és megint más, ha valaki magántőkéjéből szponzorál. Mégsem hiszem, hogy én felszólalnék egy ilyen összejövetelen, mert biztosan kötelezően megtapsolnának, de nem tudom, hogy szívből jönne-e ez. Akinek tele van a zsebe, annak legyen tele a szíve is. Ha ebből a szempontból figyelembe vesszük mondjuk Szlovákiát, vagy Lengyelországot, akkor Magyarországgal összehasonlítva mind a két országban sokkal jobb a helyzet, mint nálunk.
- Vagyis másutt, - kicsit jelképesen - jónak lenni jó, viszont Magyarországon nem?
- Jónak lenni nagyon jó, és ha valaki jó volt, az legyen büszke önmagára. Végül is önmagának és nem a közvéleménynek kell megfelelnie. A közvélemény ugyanis a fejlődésben általában lemarad. De mindig vannak olyanok, akik bontanak és áttörnek. Azt gondolom, hogy jónak lenni az egyszerű emberek körében azért mégis domináns tulajdonság. Lenyűgözőnek tartottam azt, amikor a ”Jónak lenni jó” televíziós adásában nagyon sokan betelefonáltak, és így akartak segíteni a rászorultakon. A 250 forint, a hívás díja egy fél ebéd költsége egy normál háztartásban, és ezt a pénzt nagyon sokan odaadták. Ők többségükben nem gazdagok. Amikor az ember jó akar lenni, akkor ebben benne van a nevelése, a társadalom, a környezete hatása és a saját lelkiismerete.
