"Előfizetői ára egy évre 20 korona, félévre 10 korona; egyes szám ára egy korona, megjelenik minden hó 1-én és 15-én" – hirdeti a Nyugat első, 1908. január elsejei száma. Egy kiló kenyér ugyanakkor 30 fillérbe, egy villamos szakaszjegy pedig 6 krajcárba került az 1900-as évek elején - vagyis az árából kiindulva nem sokan engedhették meg maguknak az előfizetést, vagy akárcsak egy lapszám megvásárlását.
Mégis, a Nyugat indulásától kezdve megtalálta a megjelenéshez szükséges anyagi forrásokat; 33 éven és egy világháborún átívelve képes volt önmaga - ha időnként szűkösebben is - fenntartására. A folyóirat köré csoportosuló szerzők és szerkesztők nemcsak keresték a maguk helyét a Magyarországon ekkor kialakuló polgárság körében, de a lap megjelentetésével hozzá is járultak e polgárság és annak ideológiájának kialakításához. A folyóirat legfontosabb támogatói a hazai iparmágnások - az ekkor már asszimilálódott zsidó nagypolgárok - közül kerültek ki. A lap egyik első mecénása, báró Hatvany Lajos is szóvá tette, a feltörekvő zsidó polgárság sokszor nevetségesen eltúlozva próbálta meg követni az ekkor már dzsentrisedő magyar nemesi réteg szokásait. Ezzel szemben a Nyugatot támogató zsidó nagypolgárok szerettek volna egy olyan modern, polgári közeget kialakítani, amely nyitott a világra, az európai kultúrára.
A kezdetek
Ha megkérdezhetnénk a Nyugat első generációját arról, miért hozták létre a folyóiratot, kiderülhetne, megunták azt, hogy a századforduló Budapestjén a számtalan napi- és hetilap között az irodalomnak és művészeteknek szinte csak ezek mellékletében jutott hely. Egyetlen olyan orgánum köré kívántak gyűlni, amely teljes egészében az európai kultúrát szolgálja és felelősséget akartak vállalni a következő generációk művészeiért, íróiért és költőiért. 1908-ra, több próbálkozás után (A Hét, Magyar Géniusz, Figyelő, Szerda) készen állt a "szellem” – már "csak" az anyagi háttér biztosítása maradt hátra.
A Nyugat három alapító szerkesztője - Ignotus Hugó, Osvát Ernő és Fenyő Miksa - közül Fenyő és Ignotus anyagilag is támogatta a lapot, ám ez kevésnek bizonyult, így segítségül hívták Hatvany Lajost, aki 1909-től gazdaságilag is megalapozta a folyóirat jövőjét. Egy évvel az indulás után létrejött a Nyugat Könyvkiadó is, mely a folyóirat állandó anyagi hátterét volt hivatott biztosítani. A kiadónál az állandó nyugatos szerzők kötetei jelentek meg, az első anyagi sikert a későbbi tulajdonos Móricz Zsigmond Hét Krajcár című novelláskötete hozta.
1910-től a Nyugat részvénytársaságként működött, 110 egyenként ezer korona értékű részvénnyel bírt. Ebből 65-nek Hatvany volt a birtokosa, a többi ifjabb Chorin Ferenc, a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. vezérigazgatója, Weiss Manfréd nagyiparos, a csepeli Weiss Manfréd Acél- és Fémművek alapítója, Károlyi Imre, nagybirtokos, Lánczy Leó bankelnök és más kisbefektetők tulajdonát képezte. Ifjabb Chorin Ferenc apja, idősebb Chorin Ferenc nem mással, mint Hatvany Lajos apjával, Hatvany-Deutsch Sándorral közösen alapította a Gyáriparosok Országos Szövetségét (GYOSZ) 1902-ben. A fiatalabb Chorin apja 1925-ben bekövetkezett halála után vette át a GYOSZ elnöki posztját. Weiss Manfréd, akinek csepeli gyára igen nagy szerephez jutott az első világháború alatt, szintén egyik kezdeményezője, később pedig igazgatósági tagja a GYOSZ-nak. A lap részvényeinek nagy része tehát gyártulajdonosok és egyben gazdaságpolitikai érdekeltségű emberek kezébe került, korántsem véletlenül. A Nyugat és a GYOSZ közötti kapocs Fenyő Miksa, aki 1900-ban ismerkedett meg idősebb Chorin Ferenccel, Fenyő 1904-től titkárként dolgozott a gyáriparos szövetségnél, 1917-ben pedig – átadva a Nyugat szerkesztői posztját Babits Mihálynak – a GYOSZ ügyvezető igazgatója lett. Fenyő szerzőként is megjelent: 1912-ben Casanova tanulmányát a Nyugat adta ki.
A csőd határán
Hatvany Lajos hiába publikált rendszeresen maga is, Osváttal való tartós konfliktusa a Nyugattal való szakításához vezetett. A meghatározó szerkesztő Osvát csak anyagi támogatást várt Hatvanytól és nem engedte, hogy beleszóljon a lap tartalmába. 1911-ben Hatvany eladta részvényeinek felét Magyar (Mannheimer) Mórnak, a Révay Kiadó ügyvezetőjének, aki összesen 62 részvényt vásárolt fel és a Nyugat Rt. igazgatója lett. Magyar, aki Ignotus barátja volt, vállalta, hogy 400 000 koronára emeli fel az alaptőkét - részvényeinek paritásával. Ekkor a Nyugat részvényesei és szerkesztői szerződést fogalmaztak meg, mely kimondta: Osvát a felelős szerkesztő, de a szerkesztőtársaknak (köztük Hatvanynak is) joguk van betekinteni a kéziratokba és megjelenő írásokba, illetve ha új írót fogadnak maguk közé, megjelenéséről a szerkesztőknek közösen kell határozniuk.
Ám hiába a szerződés, Osvát nem tartotta magát a feltételekhez: Hatvany visszalépett a támogatástól. Az idegileg amúgy is gyenge Magyar Mór Hatvany szakítása után úgy látta, hogy a részvénytársaságra csőd vár, majd 1912-ben főbe lőtte magát. A részvénytársaság szétesésével a Nyugat Könyvkiadó is anyagi támogatás nélkül maradt. A csődbe ment kiadó miatt a folyóiratot is megszűnés fenyegette. Hatvany és a szerkesztők is a lap megmentésével próbálkoztak, de a báró feltételekhez kötötte segítségét: a szerzőknek bele kellett volna egyezniük abba, hogy nem dolgoznak tovább a szerkesztőkkel vagy új folyóirathoz csatlakoznak. A munkatársak nem fogadták el Hatvany feltételeit, így a Nyugat pénz nélkül maradt. Ignotus közbelépése mentette meg azzal, hogy összes anyagi lehetőségét felhasználva megvásárolta a részvényeket. Ezután Hatvany részvényei az Athenaeum Kiadóhoz kerültek, amely azonban csak a piaci szempontból biztos bevételt hozó köteteket adta ki. 1914-től Ady kiadatlan munkáival egyáltalán nem foglalkoztak; ezek kiadási jogait megint csak Hatvany vásárolta fel, míg Móricz saját, készleten maradt köteteit vette vissza. 1917-ben a megmaradt könyveket a Lantos Antikváriumnak adták, ahol jelentős részüket megsemmisítették.
Móricz marketingje
Osvát Ernő 1929-es öngyilkossága után a Nyugatot újra a megszűnés fenyegette, amikor a Légy jó mindhalálig színdarab írói honoráriumából Móricz Zsigmond megvásárolta a folyóirat tulajdonjogait. Móricz levelezéséből megtudhatjuk, hogy amikor átvenni készült a folyóirat vezetését, az anyagi problémák őt is elgondolkoztatták: „Nagyon furcsa, s nem tudom, mit csináljak, belemenjek-e. Mindig rossz vállalat volt, vajon nekem lehetne valamit csinálni belőle?” Végül 1929-ben felkereste Fenyő Miksát, rendezte a lap adósságait cserébe a részvények jelentős részéért és a Nyugat tulajdonjogáért. Rész jutott Babitsnak is, aki a Baumgarten Alapítvány támogatásával teremtette elő a szükséges anyagiakat. Móricz vezetésével figyelemreméltóan felfutott a folyóirat büdzséje: az új szerkesztő kétszer annyi energiát fektetett a Nyugat népszerűsítésébe, mint eddig bármelyik munkatárs. Nyugat-esteket és felolvasásokat tartott szerte az országban, illetve Móricz levelezéséből kiderül, rengeteg felhívást küldött kiadóknak, hogy javítsa a terjesztés és előfizetés hatékonyságát. Megalapította a Nyugat-Barátok Körét, aminek nem csak a szerkesztők és a munkatársak voltak tagjai, hanem azok az előfizetők is, akik kérvényt nyújtottak be erre. A kör rendszeresen ülésezett a Britannia Szálló különtermében, ahol nyilvános vitákon és előadásokon vehettek részt a tagok. Móricz igyekezetének köszönhetően 1931 nyarára az előfizetők száma (mely 1929-ben kb. 600 volt) több mint 2000 lett. Móricz terveiről levelezésében így számolt be:„Ha előfizetők jönnek, ha pénzt látunk, azt az írói honoráriumok emelésére fordítjuk. Minden jó írónak itt a helye. Ebben a züllött kis országban annyi tehetség van, hogy szédület. Minden téren, írói téren is. Ezeket akarjuk felébreszteni s erőik legjavát váltani ki belőlük.” Az ideig-óráig tartó biztos anyagi háttérnek és a fejlődő technológiának köszönhetően elkezdődött a rajzok és illusztrációk közlése is. Móricz ezzel a lap köré gyűjtötte a képzőművészek és támogatóik táborát. Ez volt talán a lap történetének egyetlen olyan időszaka, amikor az előfizetők használható bevételi forrást jelentettek. 1933-ra azonban a lap anyagi háttere oly mértékben leromlott, hogy Móricz nem tudta továbbra is vállalni a szerkesztést és lemondott posztjáról Babits javára. (Nevét csak később, 1936-ban vették le a címlapról.) 1935-től, a Nyugat harmadik generációjának már nem kéthetente, hanem havonta volt lehetőségük megjelenni: a folyóirat havilappá vált. A már kft. formában működő kiadót 1940-ben törölték a névjegyzékből, ’41-ben Babits halálával pedig a Nyugat megszűnt ugyan, ám a kiadó tovább működött és 1948-ig még több mint 40 könyvet megjelentetett.
Az utolsó mecénás
Gróf Hatvany Lajos, akit „utolsó mecénás” néven is emlegetnek, a magyar irodalom talán legközismertebb támogatója volt. Bár Osváttal való konfliktusa után a Nyugatba közvetlenül többet nem invesztált pénzt, a rászoruló írókat továbbra is támogatta, akárcsak Fenyő Miksa. A kor csaknem összes magyar művészét segítették: Hatvany apja halála után járó öröksége egy részéből fizette Ady gyógyulását a maria-grüni szanatóriumban. Hatvany szépirodalmi munkásságát is az irodalom szolgálatába állította: kritikáival segítette felfedezettjeit és Ady mellett Petőfiről is írt monográfiát. 1917-ben felvásárolta az 1850 óta létező, politikai napilapot, a Pesti Naplót, amelyben 1865-ben Deák Ferenc Húsvéti cikke is megjelent. Hatvany baloldali, irodalmi jellegű lappá alakított át az akkor már rengeteg tulajdonos- és kiadócserét megélt újságot. A Tanácsköztársaság kikiáltása után több polgári lappal együtt egy időre betiltották, 1919 márciusáig a lap impresszum nélkül jelent meg. A báró 1918-ban megalapította az „ellen-Nyugatként” emlegetett kéthetente megjelenő Esztendőt. A folyóirat szerkesztői Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső voltak, segédszerkesztőként Tóth Árpádot alkalmazták. Hatvany volt a lap tulajdonosa, de egyben főszerkesztőjeként is tevékenykedett. A Pesti Napló szépirodalmi testvérlapjában leggyakrabban előforduló szerzők mind nyugatosok voltak. Az Esztendő másfél év után, 1919-ben a Pesti Naplóval együtt megszűnt, Hatvany pedig Bécsbe emigrált. Az Esztendőt és a Pesti Naplót is a Pallas Rt. adta ki. Hatvanynak érdekeltsége volt a városi demokrata íróknak teret adó, többet között József Attila és Ignotus fia, Ignotus Pál által szerkesztett Szép Szóban és a radikális szellemű, urbánus Tollban - 1929-38 között jelent meg -, amelyet Ignotus Pál indított, s amelynek 1929–30-ban Zsolt Béla volt a főszerkesztője. A Szép Szó első évfolyamát a Cserépfalvi Kiadó, a magyarországi baloldali irodalom könyvkiadója jelentette meg 1936-ban.
