Emlékszem, gyerekkoromban a Hunyadi téri srácok ki nem állhatták a lövölde tériek bandáját. A gimnáziumban külön kasztot alkottak a Dózsa drukkerek, akik nem voltak hajlandók még egy levegőt sem szívni a folyóson a fradisokkal. Még éppen csak kóstolgattuk a demokrácia szabadságát, de már voltak, akik másik „demokráciát” akartak maguknak: fütyültek, fújoltak, tojást dobáltak azokra, akik nem az ő jelszavaik alatt meneteltek. Amikor kormányt választott az egyik oldal, a másik úgy érezte, neki nem hagynak helyet a közös Nap alatt. Amikor fordult a bizalom kereke, fordult a kiszorítósdi is, aki másik zászlót tartott magasba, az a nemzet ellensége lett.
És azóta sincs másként. Sőt, a szakadékok már olyan mélyek, hogy nincs az a híd, ami összeköthetné a két partot. Másfél évtizede, bár a teremben már akkor sem, a parlamenti folyosókon még tudott barátságosan beszélgetni egymással kormánypárti és ellenzéki képviselő, az elnöki pulpitusról sem gyűlölködő szavakkal illették egymást. De felégettük és folyamatosan égetjük azokat a még maradt ingó-bingó deszkapallókat is, amelyek a különféle táborokat összeköthetnék. Elég csak azokra az önkormányzatokra gondolni, ahol ellenzéki polgármestereknek kell napi csatákat vívniuk kormánypárti testületeikkel. Próbálkozhatnak a lehető legjobb szándékkal megtalálni valahol a közös nevezőt, még véletlenül sem támogatja azt a másik fél.
Nem volnánk magyarok, ha a jobb sorsra érdemes 21. század elején nem az ellenség kereséséről, az ellentétek elmélyítéséről szólna az életünk.
