Jelentős politikai fordulat történt az MSZP szombati pártértekezletén azzal, hogy a párt új rendszerváltást hirdetett meg. Az MSZP saját, belső rendszerváltása és a társadalmi fejlődés 25 év utáni újabb rendszerváltása azonban még csak ígéret, amit beárnyékol az, hogy az MSZP is többször bejelentette már: szembenézett a múltjával. Ám az új rendszerváltás meghirdetését most felerősíti, hogy a párt vezetése végre beismerte: a radikális váltást 2010 óta többször elodázták, felületes önkritikával és semmitmondó párthatározatokkal helyettesítették. Az MSZP vezetése kimondta a párt saját felelősségét abban, hogy az elmúlt negyedszázadban az európai felzárkózás nem sikerült, s ezzel nagyot lépett előre a teljes megújulás irányában. Ez komoly kihívás a többi politikai irányzat felé a maguk történelmi felelőssége kimondása irányában, s egyben alátámasztja az MSZP új törekvéseinek komolyságát, hogy partnere akar lenni az új ellenzéknek.
A mi régiónkban, Kelet-Közép-Európában rövid életűek a pártok, mert rendkívül gyenge a társadalmi bázisuk. Az egész régióban alig található olyan párt, amely az 1989-1990-es nagy fordulat idején jött létre, így a 25 éves MSZP már a ritkaságok közé tartozik. A 2010-es évek úgynevezett kritikus választásai valamennyi országban elsöpörték a korábbi pártrendszereket, új domináns pártok léptek a korábbiak helyére, és már számos új kormányzó pártban is a korai szenilitás jelei mutatkoznak. Nyugat-Európában viszont hosszú életűek a pártok, és a vezető pártok erős társadalmi kapcsolatokkal rendelkeznek, mert intézményesen magukba foglalják a változó világhoz való alkalmazkodás képességét. Nem kétséges, hogy az új demokráciákban a pártoktól való elfordulás legfőbb okai a politika és a gazdaság vadházasságában, az új politikai elitek végtelen mohóságában és az elburjánzó korrupcióban keresendők, de súlyos okai vannak a pártok belső életében is.
A mi régiónk pártjai nem a politizálással, hanem a „politizálgatással” foglalkoznak. Belevesznek a mindennapos pártügyekbe, a szűk pártelit egymás közti egyeztetéseibe és lökdösődéseibe, a „ki mit mondott kinek és mikor” örök játékába. A nyugati pártoktól eltérően a mindennapos tevékenységükben nincs benne a jövő dimenziója, az állandó alkalmazkodási kényszer a gyorsan változó világhoz és a társadalom igényeihez. Szépen elvannak egymás közt a személyi taktikázásokkal és kicsinyes hatalmi harcokkal, hiszen ezekben a pártokban nem intézményesült az európai kitekintés és a változó világ megértése. Így a legkönnyebb elveszíteni a fiatalságot, ami az MSZP-nek sikerült is már a kétezres években. A fiatalok eleve a jövőben élnek, és a rohamosan átalakuló világ folyton megújuló színpadára lépnek be, ezért eleve más nyelvet beszélnek, mint az önmagába bezárkózó pártvezetés. Az MSZP tartós válságának a legszembetűnőbb jele a fiatalok elvesztése volt, s a teljes megújulás ígéretének a nagy próbája az lesz, hogy a párt az utcán tüntető fiatalokkal is képes lesz megértetni magát és párbeszédet folytatni.
Az MSZP-ének végre észre kellene vennie, hogy nem lehet a politikában kis ügyekkel elevickélni, mert ezzel csak belesimul a Fidesz önkényuralmi rendszerébe és beteljesíti annak igényét a „centrális” pártrendszerre, amelyben az ellenzéki pártok nem jelentenek valódi alternatívát. Ez tényleg így működött 2010-ben és 2014-ben, de az MSZP-ben még most is két rossz modell kísért, és a meghirdetett történelmi fordulat ellenére még nem oszlott el a veszély. A leginkább fenyegető veszély az eljelentéktelenedés és az elszürkülés, mert ezen az úton indult el a párt határozott léptekkel az utóbbi években, és erre viszi a tehetetlenségi nyomaték, a mindennapi rutin manapság is. Nagyon nehéz lesz a közvéleményben áttörni a közöny falát, márpedig az MSZP iránti közöny nemcsak a változásra, az európai Magyarországra áhítozó fiatalokat jellemzi, hanem a rohamosan lecsúszó középrétegeket is, mivel a Fidesz tragikus országdúlásával szemben nekik sem ígért érdemi alternatívát a párt. A másik veszély a kivárás, az inga visszalendülésébe vetett töretlen hit. A Fidesz megroppant, és mit tehet a jámbor magyar polgár, mint az egyetlen komoly alternatívát választja, és visszatér az MSZP-éhez. Ez a patópáli program egyre veszélyesebbé válik, hiszen a kis sikerek látszólag igazolják ezt a kényelmes zsákutcát, ezért az újpesti - majd talán a veszprémi - választási győzelmek súlyos politikai csapdát is jelenthetnek.
Minden probléma összeér abban, hogy az MSZP-ének nincs stratégiája és narratívája, azaz nincs megalapozott jövőképe és világmagyarázata. Az ugyan súlyos bölcsességnek tűnik, amit most emlegetnek, hogy nem a múlttal kell foglalkozni, hanem a jövővel. De amíg nem tudjuk és mondjuk, hogy hol tévesztettünk utat a „régi” rendszerváltásban, addig nem találjuk meg az európai felzárkózáshoz vezető utat az „új” rendszerváltásban sem, ezért az „új MSZP” sem lesz hitelesebb, mint a „régi MSZP”. Pedig a nagy titok egy mondatban összefoglalható, tényleg mindnyájunknak, együtt kell Európába menni, az új programnak is erről kell szólnia, mert csak együttesen zárkózhatunk fel. A régi programra a lábukkal szavaztak azok a százezrek, akik egyedül indultak el Európa felé, mert elvesztették a hitüket abban, hogy maga az ország tud együttesen Európához felzárkózni.
A baloldalon senkinek sincs joga a mentségek fala mögé elbújni, hogy 2010 előtt csak lassan és kedvesen csúsztunk vissza a felzárkózásban és megőriztük a formális demokráciát. A magyar önsors-rontásban a leszakadás tragikus fejezete valóban a Fidesz történelmi bűne és szégyene, de az erre való állandó hivatkozással még nem megyünk előre, az európai jövő felé. A pártértekezlet legnagyobb érdeme, hogy végül kimondatott, az MSZP nem akar visszamenni 2010 elé, nem a kudarcot vallott modellt akarja megismételni, nem ugyanazt akarja jobban csinálni, hanem egészen mást akar. A társadalmi beágyazottság visszanyerése nemes cél, de az emberekkel nem elbeszélgetni kell, hanem alternatívát, megoldást kell nyújtani nekik. A demokratikus közélet elsivatagosodott, hiszen a baloldalon nincsenek érdemi viták, csak pártok közötti és pártokon belüli értelmetlen vagdalkozások. Az MSZP csak úgy tudja újra feltalálni magát és a magyar demokratikus baloldali alternatívát, ha képes lesz érdemi társadalmi vitát kezdeményezni, a nyilvános vitákat tematizálni, és ezzel az új ellenzéket arról meggyőzni, hogy az új rendszerváltás ígéretével valóban egy új negyedszázadot kezdett meg.
