Az Örkény István Könyvesboltban barátai és olvasói körben megejtett könyvbemutatón kiderült, az Újvidéken élő és író Végel Lászlótól mostanra új regényt várt magyarországi kiadója, a Noran Libro, de miután azzal még nem készült el, úgy döntöttek, jelenjen meg egy naplóválogatás.
Végel nagyhírű naplóíró, feljegyzéseinek mostani válogatását Márai Sándor szellemi alakja köré rakta fel. Persze ehhez hozzátartozik, hogy magát Márait viszonylag kevésszer idézi-emlegeti, valójában a mai kisebbségi valósággal, illetve önmagával négyszemközt teszi közzé jegyzeteit, gondolatait a címben jelzett 12 év eseményeiről. Természetesen először mindenki arra volt kíváncsi, hogy miért éppen Márait választotta szellemi sorvezetőül
A Kossuth-díjas író elárulta, hogy naplóírás közben számára Márai sokszor álarc. „Sok dolgot kimondott, amit nem illendő kimondani. De ő kimondta és neki megbocsátották. Gondoltam, ha Márainak mindent meg lehet bocsátani, akkor én befurakodom Márai gondolatvilágába, onnan beszélek ki. Alibinek használom, amikor egy probléma láttán először Márai egy-egy mondatát idézem fel.”
Hogy mi köti össze Máraival? „Márai igazi polgár, én viszont plebejus kozmopolita vagyok. Ebben nagyon különbözünk. Az köt össze vele, hogy szerintem Márai minden kisebbségi író nagyapja. Életének jelentős részét idegen nyelvi környezetben élte.
Az idegen nyelvi környezet élménye köt vele össze. Idegen nyelvi környezetben írni regényt, esszét, naplót – rendkívül izgalmas dolog. Erre, a kisebbségi irodalomra Európa nyugati felén éppen mostanában nagyon hangsúlyosan kezdenek figyelni. Francia irodalmárok véleménye szerint a nagy központok válságba kerültek, s a peremről érkeznek újító, avantgard jelek a művészetbe.”
Arra a kérdésre, hogy habár a délszláv háború idején, a NATO-bombázások kezdetekor több magyar barátja, Eörsi István, Konrád György és mások hívták, jöjjön Magyarországra, miért nem jött mégsem, Újvidék Kossuth-díjas írója azt válaszolta: az irodalom tartotta vissza.
„Abban a nagyon tragikus sorsú városban érzem otthon magam. Azt a hibrid világot ismerem. Mondhatom úgy is, éppen az idegenségben érzem otthon magam. A kilencvenes évek elején sok író mondta, hogy a szülőföld szeretete mindennél fontosabb, miközben kikiáltottak liberálisnak, kozmopolitának. Azt mondogatták, a kisebbségi nemzet mellett kitartani egyenlő a nemzeti érzéssel. Aztán még az első puskalövés sem hangzott el, átjöttek Pestre, onnan magyarázták, hogyan kell hősiesen helyt állni és magyarnak lenni a magyaroknak a Vajdaságban.
Én kritikusan nézem az egész Vajdaságot, erről szól a Neoplanta, avagy az Igére Földje című regényem. Sokat vitatkoztam a szerb hatalommal is. Nem Pesten, hanem Belgrádban. Szemtől-szemben. És azt gondoltam, ha már a nagy nemzeti érzelmű szülőföld szeretők távoznak, maradjon legalább egy liberális, aki ott áll a gáton. Tehát ott akartam maradni, mondjuk így: fölösleges dacból.”
A Négyszemközt Máraival naplóbejegyzéseiben Végel Trianon témájáról gyakran gondolkodik, a könyvbemutatón beszélt arról is, mit gondol, ami ma e téma körül zajlik. Az író válasza előtt álljon itt egy rövid naplójegyzete 2012-ből. Ez olvasható a 97. oldalon: „(Márai töprengése) Márai 1952-ben, az emigrációban arról morfondírozik, hogy a trianoni magyar társadalom elvesztette nagyságát.
„Aztán láttam ezt a társadalmat mindenféle színű gatyában, de mindig szaros volt ez a gatya.” Végel László pedig ezen a 2014. decemberi estén azt mondja erről: „Arról fölösleges vitázni, hogy ez egy igazságtalan béke. Mert igazságtalan. De azután egy nagy manipuláció tárgya lett. Rájöttem arra, hogy „a” Trianon, amikor a kisebbségről van szó, akkor önigazolás.
Ami azt jelentené, nem tehetünk semmit, mert Trianon elveszejtett bennünket. Erről, mint igazi nemzeti érzésű ember, én azt gondolom, hogy egyfajta defetista gondolatot visz be a magyarok tudatalattijába. Amire én azt válaszolom, hogy igen, Trianon, de ennek ellenére meg kell álljam a helyem. Trianon nem lehet önigazolás. Akik itt Trianonról beszélnek, azokat nem érdekli az ember, aki ott él a határon túl. Nem érdekli az a kultúra, az a műveltség. Ez egy belpolitikai csata.”
Végel László a beszélgetés során többször is visszatér a saját következtetésére: „Én nem azt mondom, hogy Trianon, hanem azt, hogy ahol élünk, ott legyünk jók! Versenyezzünk a szerb értelmiségiekkel. Nincs mese, én azt mondom, a legjobb elmenni Belgrádba, beiratkozni egyetemre, kitűnő eredményt elérni, kitűnően tudni szerbül, bárkinél jobban ismerni a szerb irodalmat és kultúrát, jobban tudni a szerbeknél, hogy mi történik Szerbiában. Versenyezzünk és mindenben legyünk jobbak, a teljesítményünk legyen különb. És mert ott van a hátunk mögött még a magyar kultúra is, ettől leszünk erősebbek.”
Végel László legutóbbi regénye, a kiemelkedő irodalmi teljesítményt jelentő Neoplanta avagy az Ígéret Földje nálunk a könyvhéten látott napvilágot. Új könyve megjelenésével egy időben Budapesten is látható volt a Neoplanta Szerbiában nagy színházi sikert aratott színpadi feldolgozása, a szerző jelenlétében.
Igaz, csupán egyetlen előadás volt látható a Tháliában, de talán lehetőség nyílik, hogy hosszabb vendégszereplés kövesse ezt. Az Újvidéki Színház előadása Urbán András rendezésében idén minden lehetséges díjat elnyert a vajdasági színházak 64. alkalommal megrendezett fesztiválján.
A zsűri indoklása szerint, mint az László Ágnes Értékteremtők 2014 című interjúkötetében olvasható: „ebben az erős érzelmi töltetű darabban, amely különleges módon kezeli a történelmi eseményeket, összefonódik a regény sikeres dramatizálása, a leleményes rendezés, az ihletett színészi játék, továbbá a képzőművészet és a zene.”
A Népszavának Végel László külön elmondta, a Neoplanta újvidéki színpadra állítása nagy visszhangot vert. „A bemutató előtt az a hír is lábra kapott, hogy betiltják, mert erősen kritikus a hangja. Ezzel szemben a szerb kritika rendkívül elismerően fogadta, mert bár a darab szerbeket érintő kritikája nagyon erős – akárcsak a magyarokat illető kritika -, de mint írták, ennek erkölcsi hitele van. Azt látom, hogy magyar és szerb fiatalok együtt nézik az előadást és együtt tapsolnak. Ez nagy ritkaság.”
