A világtörténelem egyik legnagyobb népirtása Ruandában történt éppen 20 éve, 1994-ben. Száz nap alatt, áprilistól július közepéig legalább félmillió tuszi és több százezer hutu őslakos vesztette életét.
A véres leszámolás azután kezdődött, hogy merénylet áldozata lett Ruanda és a szomszédos Burundi hutu elnöke. Ezután elszabadult a pokol.
A többségben levő hutu milíciák etnikai tisztogatást hajtottak végre a kisebbségben levő, de hagyományosan vezető szerepet betöltő tuszik és a mérsékelt, a népirtással egyet nem értő hutukkal szemben.
Nyáron aztán a Paul Kagame vezette tuszi Ruandai Hazafias Hadsereg betört a szomszédos Ugandából, és fokozatosan nyomult előre a főváros, Kigali felé. Nem sokkal később elfoglalták az egész országot.
Akkor sok tuszi hazatérhetett, de több, mint két millió hutu elmenekült. A tuszik megtorlásának mintegy 60 ezer áldozata volt. A Hazafias Hadsereg átvette az ország irányítását, Paul Kagame előbb kormányfő lett, majd magát nevezte ki államfővé.
Az erőszak és annak emléke még most is érezhető, bár a turisták szerint megfelelő óvintézkedéseket betartva Ruanda látogatható. Ennek köszönhetően járt ott a közelmúltban egy magyar újságíró, Szabadi Klaudia is.
Egy forgatócsoportot kísért el, mindössze három és fél napot töltött el Ruandában, de beszélgetéseiről és élményeiről könyvet írt. Halj meg, tuszi! címmel a húsz évvel ezelőtti genocídium okaira kereste a választ.
Mint lapunknak elmondta, maguk az érintettek, a tuszik sem tudtak felelni arra, miért hagyták, hogy mindez megtörténjen, miért nem védekeztek, vagy álltak ellen. A könyv éppen azért született, hogy minél több részlet váljon ismertté, s hogy a népirtás soha ne ismétlődhessen meg.
Szabadi Klaudia a könyvben azt írja, a ruandiak megbocsátottak egymásnak, már békejobbot nyújtott az áldozat a gyilkosnak.
Ez ugyan kétségekre ad okot, mégis igaz. Az afrikai ország lakói azt mondják, csakis így képesek továbblépni. Igaz, a vezetés is ezt sulykolja beléjük, erről beszél Paul Kagame elnök is minden nyilvános szereplésén.
A szerző úgy látja, a népirtásnak véget vető elnökben bízik a nép és követi őt, noha ebben nyilván közrejátszik valamiféle manipuláció is: az emberek hiszik, hogy amíg őt támogatják, nem történhet egy újabb genocídium.
Szükség is van a nyugalomra és a békére, mert Szabadi Klaudia azt tapasztalta, ez a kicsi állam valóságos puskaporos hordó. Sokan élnek ott, akiknek szüleit, családját meggyilkolták és bár most arról beszélnek, hogy megbocsátottak, a hamu alatt izzik a parázs.
A könyv főszereplőjének vallomásából is ez derül ki. Úgy kellett megfékeznie egy rokonát, amikor bosszúból csaknem megölte a mészárlás egyik tettesét. A szerző szerint ez nyilvánvalóan nem elszigetelt eset, és ő igyekezett láttatni a “felszín alatti Ruandát is”.
