Ez a zenekar amúgy is bámulatosan játszik, de a Maestro, visszanyúlt a korábbi évtizedek stílusához, Otto Klemperer tökéletes hangzó ritmusához.
Nem lassú, de nem is hajszolt, olyan szín, amely az orkesztra minden hangszerét kiemeli, bársonyos vonósok, tisztán zengő fa-és rézfúvósok, pontos ütősök. Beethoven szimfonikus zenekara, az énekhangok legszebb kísérője.
Igazolta, hogy a Fidelio a titán egyetlen operája ugyan, de egyenes folytatása a mozarti hagyománynak, zeneileg tökéletesen kidolgozott jellemek, egyéniségek,
A rendezés mondható akár modernnek is, nem túlzó és nem is torzító, az örök emberi drámát emeli ki, az igaztalanul üldözöttét, az önkény kiszemelt áldozatáét.
A színpad mintha kissé sivár volna, de ez adja vissza mondhatni hűségesen a szövegkönyvet. Ugyanakkor az előadás a legszebb emberi érzelem tükrözője, a hitvesi szerelem himnusza, ezért a győzelemé is.
A játék a dráma természetességét igyekezett visszaadni, a tragédiát minél hívebben tolmácsolni.
Az előadás Leonorája egyszerű, férjét imádó asszony, börtönőrnek álcázva, Florestan sem föltűnést kereső hőstenor, Rocco ugyancsak nem a mélységet hajszoló basszus, a fiatalok is természetesek.
Pizzarro sem szikrázó bariton, játékában kerüli az „ideális gonosz” megtestesítőjét, bürokrata köztisztviselő, Jágónál kevesebb, mindenre elszánt intrikusnál több.
Szép, kiegyensúlyozott orgánumok, a partitúra ideálisan érvényesül, amit látunk és hallunk a legklasszikusabb Beethoven. A tökéletességet szolgálta az énekkar gyönyörű színe is, a szólamok megszólaltatói, színészi tökélyre igyekvő statiszták.
Parádés este volt, az európai operakultúra ünnepe. Felejthetetlen, és akinek sikerült rögzítenie, bámulatos különlegességhez juthatott.
