A riksát hajtó férfi boszorkányos ügyességgel kerüli ki az autókat, a motorokat, a kerékpárokat, a tuktuknak nevezett, kismotorral működő favázas járműveket, az úton bóklászó teheneket és természetesen a többi riksát. De a közlekedés többi résztvevője sem ügyetlen: indiai tartózkodásom alatt egyetlen balesetet, sőt, egyetlen behorpasztott karosszériájú járművet sem láttam.
Bár riksázásom elején még az életemet féltettem a járművet hajtó férfi egyik-másik hirtelen kormánymozdulata, vakmerő előzése nyomán, aggodalmam hamar szertefoszlik. Felerősödnek viszont azok a skrupulusaim, melyek már akkor rám törtek, amikor megláttam, hogy turistautunk programjában riksázás is szerepel. Hiszen az európai ember – még ha kelet-európai is - már attól is elszokott, hogy állatok erejével vontattassa magát. Az a gondolat s még inkább az a tapasztalat pedig, hogy ezt egy másik ember erejével tegye, legalábbis szégyenkezésre készteti. Kellemetlenül feszengek tehát, már csak azért is, mert riksahajtóm nálam majd harminc kilóval soványabb, alacsony (jóllehet inas-izmos) férfi. Bár olyan országból jöttem, melynek soha nem volt gyarmata és soha nem zsákmányolt ki egyetlen harmadik világbeli népet sem, most mégis úgy érzem: az egykori gőgös gyarmatosítók szerepébe csöppentem.
Lelkifurdalásomat csak némileg csökkenti az az utas, aki a mellettünk haladó riksában utazik. A láthatólag indiai középosztálybeli fiatalember arckifejezése semmiféle rossz érzést nem árul el, öntelt mimikájában, riksásának foghegyről odavetett szavaiban pedig mindennek van nyoma, csak az együttérzésnek nem. Holott az ő embere még az enyémnél is soványabb, idősebb göthös férfi. Ilyenkor az emberben beindul az önfelmentő mechanizmus. Bennem például felmerül a hasonló helyzetekben már unalomig hallott érv: ha nem alázzuk meg ily módon embertársainkat, akkor azoknak nem lesz munkájuk, és nem tudnak enni adni gyerekeiknek.
Újdelhi repülőtere nagy és impozáns, a városba vezető műút megfelelően rendben van tartva. Hanem ami azon túl látható! A mellékutcáknak rögtön az elején omladozó állagú házak, mellettük szemét és építési törmelék, a járdákon sovány, elnyűtt arcú emberek, álldogálva, vagy éppen a földön heverve. A tájból szinte árad a nyomor .
Hasonló kép fogadja az utazót igen sok más indiai városban (és persze még inkább a falvakban), s nem egyszer az idegenforgalmi csomópontok közvetlen közelében is. És ez néha megdöbbentő ellentétet szül. Hiszen az ország műemlékeit példásan rendben tartják: a fehér márvánnyal fedett, csodálatos hindu, szikh vagy bahai szentélyekbe, muszlim mecsetekbe csak cipőt (szigorúbb pontokon zoknit) lehúzva szabad belépni. Ezeken a helyeken az utazót a szépség és a tisztaság összhangja fogadja, mégpedig nem csak az építmények belsejében, hanem külső megjelenésében is. Aki egyszer látta, valószínűleg sohasem felejti a Tadzs Mahalt, amint valószínűtlenül fehéren, szinte a föld felett lebegve feltűnik a láthatáron. De mi van e csodálatos műemlékek közvetlen közelében? Sokszor ugyanaz, ami sok helyütt másutt is: szenny, elhanyagoltság, nyomor és a koldusok, mozgó árusok szinte lerázhatatlan serege. S a turista leginkább ezeket látja, kevésbé azon helyszíneket, melyek India másik, újabb arcáról tanúskodnak: a dinamikusan fejlődőről, modernizálódóról.
Buszunk a sűrű forgalomban próbál előrejutni, egyelőre nem sok sikerrel. Pedig a sofőrünk mindent megpróbál. Indiában természetesen vannak közlekedési szabályok, de az embereket ezek láthatólag kevéssé érdeklik. Haladunk egy darabig, majd újra megrekedünk. A mellettünk lévő járdán egyszer csak feltűnik egy teljesen meztelen férfi. Komótosan elvonul előttünk, majd eltűnik az egyik mellékutcában. Kérdően nézünk indiai idegenvezetőnkre.
- A férfi nem futóbolond – hangzik a sietős magyarázat – hanem egy olyan vallási irányzat híve, amelyik tagadja a külsőségeket. Mi itt az ilyen nézeteket is elfogadjuk – mondja. (Azt már csak magamban teszem hozzá, hogy ezzel szemben ott áll az indiai filmek közismert prüdériája.)
Fővárosi szállodánkban helyi lap kerül a kezembe. Az induló hír az, hogy az észak-delhi városi tanácsban olyan javaslat született, amely szerint bizonyos összeg befizetése után mindenkinek joga lenne egy-egy utca, tér vagy akár sportcsarnok el- illetve átnevezésére. Adhatja a helynek akár saját nevét is. Döntés az ügyben még nincs, de a dologról máris heves viták folynak.
India mélységesen liberális ország, vagy ahogy mondani szokás, a világ legnagyobb demokráciája. Az a fajta demokrácia, melyben mindenkinek nem csak a szabad véleménynyilvánításhoz és a politikai tevékenységhez van joga, hanem ahhoz is, hogy a híd alatt aludjon, vagy akár ahhoz, hogy éhen haljon. Az indiai közvélekedés egyfelől rokonszenves módon nyitott és elfogadó a legkülönbözőbb emberi nézetek és szokások iránt, másfelől azonban mintha túlságosan elfogadó lenne az embertelen társadalmi különbségekkel és igazságtalanságokkal szemben is.
Utunk során ezekről számos alkalommal meggyőződhettünk, de sehol sem annyira, mint Dzsajpur régi negyedében. Buszunk lassan haladt, így módunk volt megtekinteni egy hosszú embersort, amely szemmel láthatóan ételosztásra várt. Van ilyen Magyarországon is, de annak résztvevői jóléti polgárok indiai sorstársaikhoz képest. A dzsajpuri sorban állók inkább a náci koncentrációs táborok frissen felszabadult foglyaira emlékeztettek: csontig soványodott, rongyokba öltözött férfiak, nők és gyerekek, beesett arcukon eltompult közöny. Autóbuszok, kerékpárok, motorok és gépkocsik – köztük luxusautók – haladtak el mellettük. A mélységes társadalmi különbségek megléte közhelynek számít Indiában, ám e közhely nagyon is igaz. Mint ahogy a legtöbb másik is.
