Az 1941. augusztus 27-29-én Kamenyec-Podolszkijban lezajlott tömeggyilkosság jelentős mértékben a korabeli magyar vezetés bűne volt. Egy, a kormány által nemrég magas beosztásba emelt jobboldali beállítottságú történész mindössze „idegenrendészeti” akciónak titulálta ezt a genocídiumot.
Kárpátalja kormánybiztosának, Kozma Miklósnak a kezdeményezésére, a belügyminiszter, a miniszterelnök és a kormányzó tudtával 1941 július elejétől kezdve kiszállítottak az ukrajnai megszállt területekre sok ezer embert, azokat a zsidókat, akiknek valamiért nem volt rendben az állampolgárságuk. Sok keresztény is keveredett közéjük. Azt hazudták ezeknek az embereknek, hogy Ukrajnában házak és munkalehetőségek várják őket. A valóság azonban az volt, hogy egyszerűen átlökdösték őket a határon, miután kifosztották őket (és a csinosabb nőket megerőszakolták), hogy éljenek, ahogy tudnak, folyóparton, erdőben, faluszélen. A kétségbeesett, éhező, nyomorgó tömeg azonban zavarta a németek utánpótlási útvonalait. Augusztus 27-29-én az SS-legények a helyi ukrán milicisták közreműködésével 18 ezer embert agyonlőttek közülük.
Erről újabban elég sok cikk megjelent, talán tud is róla valamit az olykor nagyon sajátos memóriájú közvélemény. Arról azonban, ami ezután történt, szinte semmit. Október 6-ikán meggyilkoltak további 4000 zsidót Nadvornán. Október 12-én Sztanyiszlavovban több, mint tízezer kitoloncoltat öltek meg. Kolomeában október 11-én szintén több ezer embert lőttek agyon. Október 18-ikán Kosovban újabb kétezer zsidót mészároltak le. December 4-én, Horodenkán elpusztítottak mintegy kétezer férfit, nőt, gyereket... Eddigi tudásunk szerint ekkor, december 4-én ért véget a kamenyec-podolszkiji kiszállítás története, addigra több, mint 22 ezer magyar embert gyilkoltak meg.
Ennek az elfelejtett horodenkai gépfegyvertűznek van most az évfordulója. Ezután kezdtek a náci halálbrigádok, az Einsatzgruppék mindenféle ipari eljárással kísérletezni, többek között kipufogógázzal ölni, mert Adolf Eichmann jelentése alapján rájöttek, hiába állítják össze a leghétpróbásabb gyilkosokból ezeket a kommandókat, hiába itatják le őket, csak demoralizálódnak. Aki napi nyolc órában gyereket végez ki, az egy idő után akkor is idegösszeomlást kap, ha egyébként meggyőződéses náci és hitvány féreg.
Azok számára, akik e szennyemberek által végrehajtott aljas tömeggyilkosságnál az „idegenrendészeti akció” kifejezést találóbbnak érzik, vagy akik a számok mögött nem látják az emberek arcát, a semmibe kilökött gyerekekét, öregekét, nőkét, férfiakét, zsidókét és keresztényekét, szeretnék idézni két szemtanút. Egy magyar katona a következőket jegyezte föl (közreadta Ungváry Krisztián): „A területen igen sok a zsidó, különösen a nők, lerongyolódva, de ékszerekkel és pirosra festett ajakkal magyarul kérnek kenyeret, s minden pénzt hajlandóak megadni érte. Egyesek az arcukról lerívó kétségbeeséssel számlálják lépteiket, mások a fáradtságtól és éhségtől összeesve vonaglanak az úton, mások kisebesedett lábukat kötözik ruhájukról letépett rongydarabokkal...A város zsidó negyede tele van internált zsidókkal, közöttük igen sok a budapesti: kimondhatatlan és leírhatatlan piszokban élnek, hiányos öltözetben járnak-kelnek, utcák bűzösek, egyes házakban temetetlen hullák hevernek. A Dnyeszter vize fertőzött, a parton itt is, ott is kivetett emberi hullák."
A nürnbergi perben bíróság elé állított elkövetők szerint a kivégzések végrehajtása „higiénikus” volt. A Szombat című folyóirat adta közre egy ukrán kislány visszaemlékezését erről: „A deportáltaknak meztelenre kellett vetkőzniük, majd géppuskával belelőtték őket a tömegsírokba. Voltak, akik azonnal meghaltak, mások csak könnyebben megsebesültek, megint mások élve ugrottak be a gödörbe. A kisgyerekeket rutinszerűen élve dobták be a szüleik után…. A németek lovakat hoztak, hogy letapossák a földet. Éjszaka hallottuk, ahogy az élve eltemettettek nyöszörögtek….a föld remegett.”
Azoknak pedig, akik nem úgy gondolkoznak, mint némelyik mai hivatalos történész, hanem ahogy tisztességes ember gondolkozik, és akik most, ennek az elfelejtett évfordulónak az alkalmából is szeretnének megemlékezni az elpusztított vidéki zsidóságról, ajánlom, látogassanak el a Néprajzi Múzeumba, ahol „Kő, kövön” címmel nyílt egy kiállítás. Ilyenre Magyarország történetében még soha nem volt példa, ilyen tárlatra eddig nem került sor, sem a pártállam alatt, sem a rendszerváltás idején. Ez a kiállítás ugyanis a vidéki magyar zsidóság életéről szól. Mindennapjairól, munkájáról, teljesítményéről: az emberekről.
Ezt a zsidóságot legyilkolták. Emlékük is alig maradt. A vidéki zsidó temetők elgazosodtak, hiszen akik kijárhattak volna szüleik, nagyszüleik sírjához, azok az auschwitzi gázkamrákban lelték halálukat. Szinte kitörlődött a tudatunkból ez a gazdag és értékes, a magyar vidéki élet karakterét alapvetően meghatározó zsidó kultúra.
Ne felejtsük a gyilkosságokat és a gyilkosokat, de ugyanakkor emlékezzünk az életre! Emlékezzünk a magyar zsidóság nagyszerű teljesítményére. Embertelenül ölték meg őket. Emlékezzünk rájuk szeretettel és tisztelettel! Ne csak az évforduló napjaiban.
