Újpestnek szép címere van. Kétágú arany horgony vörös mezőben. Nemcsak a kikötőre utal, hanem arra a küzdelemre is, ahogy az ideérkező telepesek megvetették a lábukat a homokos területen. Most vasárnap megint az a kérdés, hol vet horgonyt Újpest? Hol, milyen talajon akarják megvetni a lábukat, akik Újpesten, Káposztásmegyeren, Angyalföld északi csücskén, a most újra szavazó választókerületben élnek?
Nem vagyok újpesti, sem angyalföldi, de tavasszal Kiss Péter barátjaként is örülhettem a győzelmének. Pétert ez tartotta még néhány hónapig életben, mint ahogy az itteniek szeretete és segítsége adta neki az életerő napi adagját a kampányhoz is. Horgony-ember volt, ragaszkodott a helyhez, amely megtartotta őt. Újpest így egyike lett a tízeknek, azoknak a választókörzeteknek, amelyek a baloldal továbbélésének garanciái és jelképei voltak. Kikötők, ahol lehorgonyozhattunk, hogy a hajót kijavítva indulhassunk újra útnak. Amikor Újpest önálló községgé vált, először Új-Pestnek írták a nevét. Új-Pest tavasszal azt jelezte: újat akar.
Most megint életről és életerőről van szó. Nemcsak a baloldal életerejéről. Arról, hogy a váratlan erővel kirobbanó civil elégedetlenségből rövidebb vagy hosszabb út vezet-e a világos politikai jelzésekig. Hogy mikor törhet politikai utat magának a változásban érdekeltek sokfelé tartó, még határozott körvonalak nélkül gomolygó akarata. Lehet, még sokat kell várni, hogy a gomolygásból megszilárduljon valami. Lehet, hogy kevesebbet. Újpest megmutathatja.
Sokan sokfélét mondanak a civil megmozdulásokról. Jól egymásnak is mentünk róluk vitázva a demokratikus oldalon. Van, aki ünnepel, van, aki félti a fiatal civileket. Mindkettőnek helye van. Lehet és érdemes is vitatkozni pártpolitika és pártelitek (a kettő nem ugyanaz!) "elutálásán", civil közélet és politika viszonyán. Lehet szomorkodni a tudatos útvonaltervezés és program hiányán, és ugyanilyen joggal lehet ezt inkább az ellenzéki pártokon számon kérni. De egy biztos: az ellenállás tüzei itt is, ott is fellobbantak. Szinte minden napra jut egy tiltakozás. Az internetadó elleni tüntetés sok ezer magasra emelt világító telefonja mint sok kis gyertyaláng kezdte. Kérdés, lesz-e a sok kis fénypontból tartós világosság, amelyben jól látni azt is, hova tartunk.
Ma még mindenki figyel és vár. Az erejére ébredt civil sokaság, a politikai ellenzék és a hatalmát és zsákmányát féltő kormányoldal is. Utóbbi nagyon is figyel a vasárnapi választásra. Nem beszél róla sokat – alacsony részvételre játszik, hiszen ez kedvez neki. Ezt értem. Azt kevésbé, hogy mintha a változtatni akarók sem látnák a tétet. Mintha a politika szerepzavarba került volna a nála erősebbnek és sikeresebbnek tűnő civil mozgalmak láttán. Az helyes, hogy nem akar kéretlenül az élükön ágálni, de a dolgát azért tennie kell. A választással pedig nagyon is van dolga. De a döntés holnap a civil kezekben lesz.
Nem egyszerűen a kétharmad a tét. Az sem semmi, hiszen az újpesti és a veszprémi időközi választás ellenzéki sikere esetén nincs többé kétharmad. Persze, ha nagyon akarják, így vagy úgy alkalmilag megszerezhetnek egy-két Jobbikos szavazatot. Bár egy teljhatalmú elnöki rendszer bevezetéséhez azért ez sem annyira egyszerű. De nemcsak a parlamenti kétharmadot kell megrepeszteni. A mindnyájunkban, a parlamenti kétharmad ellenfeleiben is ott bujkáló kétharmadnyi pesszimizmust. A várakozásaink, a lelkünk kétharmada az elmúlt évek kudarcaitól megtörve csüggedésre hajlik, már nem bízik a változás lehetőségében. A reménykedő egyharmad-lelkünk csak most kezd feléledni. A borúlátó részünk volt az, amely legyintett az országra, a demokrácia kilátásaira, amely történelmi fátumról, leküzdhetetlen örökségről beszélt, és nem tartotta vissza a gyereket, ha csomagolni kezdett. A demonstrációk ezt az agyunkat-szívünket megülő kétharmadnyi reményvesztettséget kezdték apasztani.
Ezért is félünk annyira a mozgalmak törékenységétől, politikamentességük csapdáitól. A saját reményeinket féltjük. Ezért mondogatjuk: értjük, hogy miért érzitek egyformán sötétnek a 25 évet, zsákutcának az egész rendszerváltást, de ezt a sötét szemüveget az elmúlt évek festették igazán feketére. Azelőtt sem volt éppen rózsaszín, és sok mindent elszúrtunk. De nem lehet az első húsz év mulasztásait sem bevallani és orvosolni, ha a húsz év után következő öt év nyomasztó világától meg nem szabadulunk.
Újpest arról is szól, kapunk-e újabb reményt, betör-e az utca hangulata és friss levegője a szavazófülkékbe is. Igen, sokaknak kérdőjelei vannak a jelölttel vagy a jelölő MSZP-vel kapcsolatban. Volnának érveim, de most nem ebbe a vitába akarok beszállni. Túl sokat beszéltünk már a „kisebbik rosszról”. Ez az érvrendszer megfáradt és nem is méltányos a választóval szemben, aki teljes joggal a „nagyobbik jót” keresi. De a „nagyobbik jó” most az, ha Újpestről újabb jelzés érkezik: az újpesti horgonyos zászló egyik oldalán a háromszínű magyart, a másikon az európait akarják látni. És nem akarják kivitetni az ország, a haza „összes termeiből” sem egyiket, sem másikat.
