Kapásból bombasztikus jelenetet látunk, a Róza és Mór címen adott színház a színházban szituációban, amiben több mint ötezredszer megy ez a giccshatárt átlépő popopera.
Ami lényegében a Bánk bánnak nemzetieskedővé tett, dagályos, hamis gesztusokkal, és hamis hangokkal játszott, giccshatáron túllépő, melodramatikussá zenésített változata.
Kapásból téboly, azon nyomban röhögni kell, érezhetően gonoszkodó paródia. A darab szerint, aminek Darvas Ferenc szerezte az eszelősen szarkasztikus zenéjét, Kiss Márton a gyilkos szövegét, Baráthy György a poénokkal teletűzdelt, metsző humorú dalszövegeit, a Pesti Broadway Színházban járunk.
Rögtön látszik, hogy egy elgépiesedett, színházi nagyüzemben, ahol iparos módjára gyártják az előadásokat, de közben magasztos művészetről papolnak, közhelyeket pufogtatva, kiüresedett korunkról és a művészet léleknemesítő szerepéből, amiből ebben a teátrumban semmi, de semmi nem látszik.
Ez a szemenszedett hazugság, a hamisság helye, ahol semmi nem működik jól, fejetlenség van a köbön, mindenki tébolyultan lót-fut nyargalászik, és semmilyen értékelhető eredményt el nem ér.
Művészet helyett pedig marad a ripacskodás, a rutinos hatásvadászat, az eszközökbe belemerevedett önismétlés, és az ezzel járó önámítás.
Persze rossz az, aki mondjuk ország képre gondol, bár vannak politikusoktól vett, kifigurázásra abszolút méltó, azóta maguktól is eltorzult mondatok.
De legalább ennyire színházparódiáról is szó van, a rózsaszín ködöt a publikumnak készséggel szállító, a projektorra, lézerre, szárazjégre, a dagályos látványra bazírozó, hamis reményt és boldog véget mindenáron szállító teátrumok sorozatlegyilkolásáról.
Van ebben a Kiss Márton által rendezett szertelen, időnként kajla, néha egyenetlen, de vitalitással és harsogó játékkedvvel fenemód teli produkcióban düh és elkeseredés rendesen.
De ezt gyakran maga is könnyed szórakoztatássá oldja, aki süket az áthallásokra, vagy nem akar meghallani, meglátni bizonyos dolgokat, érezhetően az is fölöttébb jól érzi magát.
Hatan játszanak több mint húsz szerepet, így lehetséges, hogy a hullák száma, több mint a szereplőké. Először három olyan kritikus harap rútul a fűbe, aki rosszat mert írni a színházról.
Ki tudja, tán én is rettegésből körmölök most jókat a produkcióról. De aztán szép sorban erőszakos halált halnak a színházban dolgozók szintén, sőt, még civil is áldozattá válik.
Aki valamit mond, ami a sorozatgyilkosnak nem tetszik, az megy a süllyesztőbe. Ha valaki ebben az esetben is erőszakoltan politikai áthallást keres, az ugyancsak magára vessen a téveszméiért.
Darvas Ferenc bravúrosan imitálja közismert musical-, operett-, és operaszerzők zenéit, zenei szurkapiszkák áradatával okoz örömet, és döf le szerzőket. Csák Péter egy zongorával egész zenekart pótol.
A dalszövegek is igen fifikásak, rávilágítanak a sablonok, a nyúlós érzelmesség, a népbutítás természetrajzára, és közröhej tárgyává teszik.
Kiss rendezőként színészgesztusokból ugyancsak összegyűjtötte mindazt, ami vérciki, a túlzott karmozgásokat, a mézes-mázos mosolyokat, a közönség felé való direkt kifordulásokat, amik rendszerint szájbarágósan édeskés közlendővel járnak.
A színészek, mintha kamasz színjátszók lennének, akik mohó nekirugaszkodással fityiszt akarnak mutatni a világnak, olyan élvezettel vesznek részt a produkcióban.
Papp János Vitéz Lónyay Wéber Andor, a direktori szobájában nőket magáévá tevő igazgató. Borbás Gabi a direktorné, akinek természetesen ezért már színpadi szerepek is járnak, és naná, hogy a fiúk a színház agyonfoglalkoztatott bonvivánja.
Papp és Borbás lakásukból már alig kimozduló, monomániásan tévézgető idős párt is adnak, akik refrénszerűen azt éneklik, hogy „a Várkert Bazárt azért nézzük meg.”
Botos Évának középkorú, hiú, beképzelt, megfáradt primadonnaként, az a száma, amikor keresetlenül arról énekel, hogy minden szar, és ezt a szót elnyújtva, különböző hangokon, totális elkeseredettséggel dalolja, frenetikus, hatalmas nyílt színi tapsot arat.
Cserna Antal öblösített hangú hősszerelmes, megszeppent nyomozó, és a mulya detektív harcos felesége is. Szilágyi Csenge nagyszerűen énekel, és kiválóan játszik.
Nekiszabaduló, totálisan elvaduló öltöztetőnőként elénk tárja, hogy a kisemmizettek, megalázottak milyen téveszmék rabjai lehetnek, és hogyan állhatnak fejvesztve bosszút.
Rada Bálint a protekciós bonviván. Szülei meggyilkolása után ő örökli a színházat. Nagyra vágyik. A Hamletet mutatja be megzenésített változatban, persze magával a címszerepben.
Pojáca módra ugrabugrálva, könnyedén pattogós zenére énekli, hogy „Lenni, vagy nem lenni.” Előtte pedig fennhéjázva, erkölcsnemesítő művészetről papol. Blődségbemenően eljátssza, milyen égbekiáltó szereptévesztésben, vagy tudatos hazugságban vannak ma sokan.
A Broadway felett az ég olyan, mint egy folyamatosan csipkelődő diákcsíny, amiben mindenki örült élvezettel tombolja ki önmagát, és röhögve mutat valamennyiünknek görbe tükröt, melyben nem éppen kedvező fényben megjelenő arcunk néz vissza ránk.
