Ha azt állítom, Izraelben a nemzeti egység korszaka után a nemzeti kétség köszöntött be, ennek a hírértéke mondjuk akkora, mint a postást megharapó kutyáé. Egy demokratikus államban ilyen a közvélemény és a közbeszéd természetes állapota. Bár izraeli politikusok gyakran dicsekszenek vele, de ettől még igaz, hogy a zsidó állam (zsidó polgárai számára) demokrácia.
Válsághelyzetek általában az egység irányába hatnak, békésebb időszakokban több a felszínre került ellentmondás. Most azonban ennek az ellenkezőjét látni: a folyamatos válság eltüntette a nemzeti egység illúzióját, egyre többen és egyre nyíltabban szegülnek szembe a Netanjahu-kormány zsákutcás politikájával.
Mindezt azért vezetem be ily hosszan, és ha piros ceruzám lenne azért húznám alá vastagon , mert az utóbbi időben több példátlan esemény történt. Például a hatalmas és félelmetes biztonsági szolgálat, a Moszad négy korábbi főnöke nyilvánosan elítélte a kormányfő helyben topogó politikáját és kijelentette, az izraeli-palesztin konfliktusnak nincs katonai megoldása. Néhány héttel később egy teljes század lázadt fel, kijelentették, hogy nem engedelmeskednek a megszállott területek civil lakosait sújtó parancsoknak. A közeli napokban hatszázhatvan vezető értelmiségi üdvözölte a dán parlament a Palesztin államot elismerő szavazatát és reményüknek adtak kifejezést, hogy a brit és svéd parlament, az ír szenátus után a többi európai állam is hasonlóan jár el.
Másként mondva nem a flúgos gázai lövöldözők és nem a főleg verbális hadviselő PSZF sürgeti az önálló palesztin állam létrehozását, hanem a befolyásos izraeli értelmiségiek. Még mielőtt valaki legyintene, figyelmébe ajánlom az aláírók névsorát. A külügyminisztérium korábbi főtitkára, több nagykövet, tábornok, egyetemi tanár, egy Nobel-díjas, sok állami-díjas művész. Katonaviselt emberek és asszonyok.
Pontosan tudják, miről beszélnek. Arról, hogy a lassan fél évszázados megszállás elsősorban Izraelnek árt, miszlikre aprítja a társadalom szövetét, gátolja a gazdaság fejlődését, ellenféllé változtatja barátait. A vallásos (ál)messianisztikus-nacionalista ideológia terjedése, a földrabló telepesek viselkedése sokkal jobban veszélyezteti az izraeli demokráciát, mint bármelyik muzulmán demagóg handabandázása.
A nyilatkozat aláírói, mint a korábbi kritikusok, Netánjáhut elsősorban nem azért vádolják, amit tesz, hanem azért, amit nem. A miniszterelnök először csak a taktikájával, ebben az évben azután szóban is eltemette az oslói megállapodást, azaz a kölcsönös elismerést, az önálló és életképes palesztin állam létrehozását. Amíg a béketárgyalások tartottak, nem a békéről szóltak, hanem annak meghatározásáról, miről is tárgyalhatnának voltaképpen. Amióta megszakadtak, Netánjáhu azt ismételgeti, nincs kivel tárgyalni.
Az előző két mondat állításai természetesen hamisak. Az elmúlt két évtized minden tárgyalás tárgya a felek közötti béke feltétele, a palesztin állam létrehozása volt. Alapjában az 1967-es fegyverszüneti vonal mentén, azóta az arab fél bizonyos kész tényeket (a Jeruzsálem körüli városrészek) is hallgatólagosan tudomásul vett, területcsere fejében. A tárgyalási folyamat során többször tűnt úgy, hogy hol egyik, hol másik fél inkább a kudarcban, mintsem a sikerben érdekelt. Ilyen ürügy volt a Jordán-völgy, az 1948-as háború menekültjeinek visszafogadása, Jeruzsálem státusa, majd a követelés, hogy Izraelt nem egyszerűen államként, hanem zsidó államként ismerjék el. A ciszjordániai és gázai palesztinok között dúló belháború, a Ciszjordániában egyre terjedő gyarmatosítás sem erősítette a két fél bizalmát. Irán fenyegetései, majd az Iszlám állam csapatainak megjelenése tovább bonyolította az egyébként sem pofonegyszerű helyzetet.
Görög-római hasonlattal élve a bírálók és tiltakozók Damoklész kardjával kívánják átvágni a gordiuszi csomót. Azaz a tárgyalások újraindítását, mielőtt a nemzetek közössége valamilyen formában kikényszeríti a békét. Az eszközök természetesen korlátozottak. Svédország, Dánia, vagy bármely európai ország, nem fog háborút indítani Izrael ellen. Amerika, egyelőre vétóval akadályoz minden kézzelfogható szankciót. De az idő nyilván nem a gyarmatosító, agresszív izraeli kormánynak dolgozik.
Két okból is. Az első, hogy a régi nótát; aki Izraelt bírálja antiszemita (ha zsidó, akkor öngyűlölő) egyre kevesebben hallgatják meg. A második, hogy az új helyzetben az arab világ, benne a palesztinai arabok, és Izrael érdekei egybeesnek. Irán befolyásának terjedése, az iszlám állam és csatolmányainak megjelenése sokkal, de sokkal fenyegetőbb, mint az izraeli-palesztin konfliktus. Az Arab Liga ajánlata, Izrael elismerése, teljes körű diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok létesítése a megszállás befejezéséért továbbra is az asztalon marad.
Budapestről nézve a feladat természetesen nem a döntőbíráé, még kevésbé a szereposztóé. Aki Izraelt szereti és félti – mint e sorok írója –, nem tehet mást, mint szerencsét kívánni a hatszázhatvannak. És mindenkinek, aki véres délibábok kergetése helyett a kemény valóság talaján áll.
