A prágai Károly híd közelében, a Moldva partjánál található a „Bársonyos Központ”. Az épület kívülről csodálatos ugyan, de meglepően siralmas állapotban lévő elhagyatott termei mintha összhangban lennének a csehek rendszerváltással kapcsolatos mai érzéseikkel.
A visegrádi négyek és Németország államfői tegnap Pozsonyban idézték fel a 25 évvel ezelőtti eseményeket, ma pedig Prágában folytatják a közös megemlékezést. Joachim Gauck német államfő kezdeményezésére már június óta együtt emlékeznek az 1989-es év meghatározó történéseire.
A magyar, a szlovák, a cseh és a lengyel elnök tegnapi megbeszéléseit főképpen Ukrajnának szentelték, s csatlakozott hozzájuk Petro Porosenko ukrán államfő is. Andrej Kiska szlovák és Bronislaw Komorowsky lengyel államfő nagyra értgékelte, hogy "Ukrajna lakossága azt az utat választotta, mint mi 25 évvel ezelőtt".
Áder János kijelentette, Magyarország abban érdekelt, hogy Ukrajna független, területi integritását megőrző, demokratikus, fejlődése útját maga megválasztó, gazdaságilag stabil és virágzó ország legyen.
A 25 évvel ezelőtti eseményekkel kapcsolatos megemlékezéseket irányító Olga Cieslrová a prágai rádióban úgy vélte, „manapság mintha nem tudnánk mit kezdeni ezzel a nappal. Rendezünk különféle megmozdulásokat, koncerteket, vitaesteket, de ennyi.”
Ugyanúgy, mint térség államaiban, mára rég tovatűnt az akkori eufória – Csehországban és Szlovákiában egyaránt. A nagy remények nem, vagy csak részben váltak valóra. Ám a csehszlovákiai rendszerváltásnak is megvoltak a maga sajátosságai.
Miközben Magyarországon és Lengyelországban a Mihail Gorbacsovot
követő reformkommunisták, az NDK-ban a csőd közeli helyzet, valamint az a tény, hogy tömegesen hagyták el az országot, vezettek a rezsim bukásához, addig Prágában a kezdet kezdetén a diákok vonultak az utcákra.
Idoljuk elsősorban Ján Palach volt. Az a fiatalember, aki 1969. január 16-án még 21 éves sem volt, amikor kiment Prága főterére és az ország védőszentje, Szent Vencel szobrának lábánál felgyújtotta magát tiltakozásul a Varsói Szerződés csapatainak csehszlovákiai bevonulása és a diktatúra ellen. Három nappal később belehalt sérüléseibe.
A politikusok
sem tudhatnak
mindent
Nemcsak a fiataloknak, hanem némely politikusnak is hiányos ismeretei vannak a
csehszlovákiai kommunizmus bukásának történéseiről. A SITA hírügynökség szlovák honatyákat faggatott arról, mi történt 1989. november 16-án Pozsonyban (Prága előtt a szlovák fővárosban tüntettek a diákok). A hatból négy tudta a pontos választ – írta a topky.sk portálja. .
A prágai tavaszt követő évtizedekben úgy tűnt, az állambiztonság, az StB a markában tartja az ellenzéket.
A Charta 77 mozgalom tagjait megfigyelték, Václav Havelt többször bebörtönözték.
Sőt, úgynevezett „ellenchartába” („Anticharta”) kényszerítették a művészeket, e mozgalom jelképes személyisége volt a csehek csalogánya, Karel Gott.
A prágai tavasz vezéralakját, Alexander
Dubceket házi őrizetben tartották. Miközben több akkori szocialista országban 1989 már az enyhülés éve volt, Václav Havelt csak 1989 nyarán engedték ki a börtönből, januárban ugyanis kilenc hónapig tartó börtönbüntetésre ítélték, igaz, nem kellett végig a rács mögött maradnia.
Ugyanebben az évben a Charta 77 szóvivőjét, Alexandr Vondrát is letartóztatták, ő két hónapot kapott. A csehszlovák fordulatnak voltak azért előjelei. Havelt az ellenzék által meghirdetett Palach-héten tartóztatták le.
Január 19-én, az öngyilkos diák halálának húszadik évfordulóján Prágában ellenzékiek tüntettek a Varsói Szerződés csapatainak 1968 augusztusában történt bevonulása miatt.
Bár a résztvevők csak virágokat és gyertyákat helyeztek el azon a helyen, ahol Palach felgyújtotta magát, a rendőröket ez a gesztus sem hatotta meg: brutálisan szétverték a megmozdulást. Bár a tüntetők folytatták volna akciójukat, akkor még győzött a rendőri túlerő.
Az ellenzék nem volt, nem lehetett elég erős, nagyon szorosan fogta a gyeplőt az állambiztonság. 1989. október 28-án azonban újabb megmozdulásokra szólított fel a Charta 77 más ellenzéki szervezetekkel együtt.
A demokratikus Csehszlovákia megalapításának 71. évfordulójára akartak emlékezni. A rendőrök botokkal ütötték-verték a részint éneklő tüntetőket. 250 személyt tartóztattak le.
Bár az ideológiai nevelés, mint minden más kommunista országban, fiatalkorban elkezdődött, az ifjú generáció már nem hitt a szólamoknak.
Nem értették, hogy miközben Magyarországon 1989. május 2-án megkezdődhetett a vasfüggöny lebontása, Lengyelországban új kormány alakulhatott Tadeusz Mazowiecki vezetésével, Berlinben leomolhatott a fal, Bulgáriában pedig megbuktatták Todor Zsivkovot, miért maradhatott minden a régiben Csehszlovákiában?
Prágában eredetileg nem a rendszer megdöntésének szándékával vonultak az utcára a fiatalok, hanem a cseh főiskolák nácik általi 1939-es bezárására emlékeztek.
A rendőrség engedélyt is adott a megmozdulásra, amelyen 15 ezren vettek részt. Sok fiatal ment az utcára Pozsonyban is: november 16-án, az egyetemi hallgatók az oktatási minisztérium előtt tartottak demonstrációt, majd áthaladtak a városon.
A diákok akciója mindkét városban a kommunista kormányzat elleni tüntetéssé alakult át. Prágában a hallgatók egy csoportja az eredeti megállapodással szemben elindult a Vencel tér felé.
A rendőrség azonban a szokásos brutalitással lépett fel: a Nemzeti Színháznál megállította a tömeget. Prágában több száz személy sérült meg. (Pozsonyban nem avatkoztak közbe). Híre ment, hogy a rendőri fellépés nyomán egy fiatal életét vesztette, később azonban ez kacsának bizonyult.
A diákok nem hagyták magukat megfélemlíteni. Vállalva az esetleges megtorlást, másnap meghatározatlan ideig tartó sztrájkra szólítottak fel. A rendőrök brutális fellépése az egész társadalmat felháborította.
18-án igen fontos mozzanat történt: a fiatalok mellé álltak a Nemzeti Színház nagy tiszteletben álló művészei: több mint 20 színház csatlakozott a munkabeszüntetéshez.
Sokan, akik közvetlen közelről élhették át a változás pillanatait, ezekre a napokra emlékeznek vissza a legnagyobb nosztalgiával.
A színházak vitaklubbá váltak. Békében beszéltek a jövőről olyanok, akik ma már alig hajlandóak szóba állni egymással.
Az ellenállás egyre terebélyesedett, mind többen csatlakoztak a tüntetőkhöz. 1989.november 19-én Prágában – a Nemzeti Színházban - létrejött a Polgári Fórum, Pozsonyban pedig a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom azzal a céllal, hogy megkezdjék a tárgyalásokat a kommunista vezetéssel.
Három nappal később újabb váratlan fordulat történt: Pozsonyban a tüntetők előtt beszélt Alexander Dubcek, két nappal később pedig Prágában lépett fel.
Több mint 21 év telt el a prágai tavasz leverése óta. „Kedves prágaiak! Szeretlek benneteket, s ezt tudjátok is” – ezekkel a szavakkal lépett a tömeg elé a Vencel téren. Néhányan ezt skandálták: „Dubceket a Várba” – utalván arra, őt kell megtenni köztársasági elnöknek.
Bár neki sem lett volna ellenére ez a megoldás, a rendszerváltás nyomán mégsem ő lett az államfő. Ekkor már a múlt embere volt, egy jelkép.
Nála azonban sokkal konkrétabb elképzelései voltak a jövőről Havelnak, akit szintén 24-én, hatalmas ovációval fogadott a tömeg. Már ekkor körvonalazódott, akárhogyan is alakul Csehszlovákia jövője, az emberi jogi aktivista drámaíró az események megkerülhetetlen szereplője lesz.
Dubcek későbbi – némi túlzással - mellőzését magyarázhatja az is, hogy a változások után a Marián Calfát választották meg miniszterelnöknek, s az íratlan szabály szerint amennyiben a kormányfő szlovák, az államfő csehnek kell lennie.
(Dubcek egyébként a cseh-szlovák föderáció híve volt tragikus halálának évében, 1992-ben, nem támogatta a szlovák függetlenséget.)
Visszatérve a Vencel térre, a tüntetők november 24-én már nyíltan követelték Milos (eredetileg Milous néven született) Jakes pártfőtitkár és a teljes Politikai Bizottság lemondását. „Jakese do kose!”, Jakest a szemétdombra! – ismételgette a tömeg.
Hogy mennyire pillanatok alatt változott meg a közhangulat Prágában, mutatja, a nem éppen kivételes műveltségéről ismert Jakes (számos vicc céltáblája volt, mivel több beszédéből kiderült, bizonyos fogalmakról nincs sok tudomása) még aznap távozott, december 5-én pedig kizárták a pártból. (Még mindig él, augusztusban volt 92 éves). Jakes mellett a teljes pártvezetés is távozott.
Ez döntő fordulatot jelentett a bársonyos forradalom során. A vezetés lába alól egyre inkább kicsúszott a talaj. November 27-én meg is pecsételődött a sorsa.
Általános sztrájkot hirdettek Csehszlovákiában, s ekkor teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a munkások is elfordultak a vezetéstől, így a kormányzat támogató bázis nélkül maradt.
A Polgári Fórum és a kormányzat közötti tárgyalások eredményeként november 29-én az alkotmányból kivették azt a részt, amely a Csehszlovák Kommunista Párt (CSKP) vezető szerepéről szólt. Ezzel hivatalosan is véget ért a diktatúra.
A következő hónap már a helyzet további normalizálásáról szólt. December elsején Pozsonyban tízezrek ünnepelték a politikai változásokat.
Négy napra rá pedig eltávolították az osztrák határon ágaskodó szögesdrótot, amely évtizedeken keresztül választotta el az országot a Nyugattól. December 11-én az NSZK melletti határszakaszon épített erődöket is lebontották.
Gustáv Husák, akinek helyére 1987-ben választották meg a pártfőtitkári tisztségre Jakest, államelnökként élhette meg a rendszer bukását.
Államfőként utolsó intézkedése az volt, hogy kinevezte a Marián Calfa-vezette „nemzeti megértés kormányát”. (Előzőleg két másik kormány életre hívásával próbálkozott, ezeket azonban elutasította a társadalom, attól tartottak, veszélybe kerülhetnek a demokratikus vívmányok.)
December 28-án Alexander Dubceket parlamenti elnöknek választották meg. A bársonyos forradalom betetőzéseként december 29-én Václav Havelt választották meg Csehszlovákia elnökének. Elsőként Dubcek gratulált neki.
Ekkor még nem volt szó Csehszlovákia felbomlásáról, ez csak 1993. január elsejétől vált hivatalossá. Bár a csehek maradtak volna a közös államban, a szlovákok külön utakon akartak járni.
A bársonyos forradalom kitörésének napja, november 17. azóta is munkaszüneti nap. A cseh kommunisták 2004-ben vettek részt először a megemlékezéseken.
Miként vélekedik ma a cseh társadalom az akkori történésekről? Mekkora a nimbusza a bársonyos forradalomnak? A Medea Research kutatóintézet a Tyden című lapnak készített felmérése kissé lehangoló eredményt hozott.
A megkérdezettek 84 százalékának ugyan nagyjából van némi tudomása arról, mi is történt 25 éve, de a 30 év alattiaknak csak a 70 százaléka tudott választ adni arra a kérdésre, miért munkaszüneti nap november 17.
A megkérdezett fiatalok egyötöde úgy vélte, a bársonyos forradalom idején „a kiválasztottak egy szűk csoportja szervezett puccsot hajtott végre, hogy meggazdagodjon”. Ez a vélekedés egyébként nemcsak a fiatalok körében hódít.
Tavaly novemberben az állambiztonsági hivatal egykori ügynöke, Ludvík Zifcák állt elő azzal az elmélettel, amely szerint 1989-ben az StB forgatókönyve valósult meg.
„Nem az volt a cél, hogy a szocialista rendszert kapitalistára változtassuk, hanem olyan változások elérése, amelyek jólétet biztosítottak volna az akkori rendszeren belül" – állította akkor a Zivot című szlovák társadalompolitikai hetilapnak. Hozzátette azt is, hogy az állambiztonságiak tervét Havel is ismerte.
A meglettebb korúakat illetően is meglepetés érhette a kérdezőbiztosokat. Az 51 éven felüliek 70 százaléka ugyanis nem a bársonyos forradalom miatt tartja fontosnak november 17.-t, hanem Jan Opletal fasiszták általi 1939-es megölése miatt. Arra a válaszra, jobban élnek-e, mint a rendszerváltás előtt, a megkérdezetteknek csak a háromötöde válaszolt igennel.
