Azt érzékelteti, hogy szenvedés nélkül a mosolynak, az örömnek, nincs aranyfedezete. Lidércesen mélyről kell ahhoz jönni, hogy egy ilyen téma, ami a boldogság dicshimnuszaként teljesedik ki, bátortalanul, éppen hogy csak megjelenjen.
És még ott van a veszély, hogy eltűnik, szétfoszlik a semmibe, újra előkerül az, ami addig mázsás súllyal lehúzott bennünket szinte a megsemmisülésbe.
Mint amikor a Fidelioban az elfajzott hatalom igaztalanul bebörtönzöttjei, hosszas sötétség, szabadságtól való reménytelenen megfosztottság után föltámolyoghatnak a napfényre, de még alig járnak, látnak, csak hunyorognak, a természetellenes közeg után hosszan szokniuk kell azt, aminek eddig is természetesnek kellett volna lennie.
A berliniek előadásában is így kezd fokról fokra kiteljesedni a Schiller által írt, Beethoven által az öröklét számára megzenésített örömóda, és kúszik bele az idegeinkbe, a zsigereinkbe, a legbensőbb énünkbe, jön-jön előre, már tán megállíthatatlanul, aztán fékezhetetlenül kitör, mint a vulkán, szétfeszíti a Művészetek Palotájának falait, olyan, mintha kiáradna az utcákra, a városba, szétáradna a világban.
Arra gondolok, jó lenne, ha most mindenki itt lehetne. Fiatalok ugyan hosszú-hosszú sorban kígyózva vártak a csodára, hogy még jut nekik diákjegy, de hát annyi diákjegy nincs a földön, mint amennyien be akartak jutni.
Többen drága egész áron, feláron, akármennyiért, jegyet is akartak venni, papírlapokat tartva maguk előtt, ráírva szándékukat. Ezért is volt bosszantó, hogy bent maradtak üres helyek.
Akár az első sorokban, a földszinti oldalpáholyokban, az oldalerkélyen, csak magam egy ültömben vagy húszat számoltam össze.
Valaha a Zeneakadémián például egy King’s Singers produkción a széksorok között is ültünk, sőt még az ablakok párkányán is, és ettől még forróbb hangulatú lett a koncert.
Tudom az ellenérvet, a tűzoltósági szabályokat. De képtelenség, hogy legalább kiemelt alkalmakkor ne lehessen kompromisszumot kötni, épeszű mértékben, előre jól kitalált helyekre, pótszékeket tenni, lépcsőre ülni.
Üres helyeket hagyni, ezekre nem beengedni annyi embert, amennyit csak lehet, mikor kint pedig tömegek szeretnének bejutni, egyenesen barbárság.
Gyönyörű, magas szférákban járó volt pedig már a koncert eleje is. A Berlini Filharmonikusok saját városukban, a berlini fal leomlásának 25. évfordulójára négyszer játszották a IX. szimfóniát.
És aztán turnéra indultak vele hálaadásként, Varsóba, Budapestre, Prágába, azoknak az országoknak a fővárosaiba, melyeknek fontos szerepük volt a Fal leomlásában.
Egy-egy huszadik századi zeneszerzőjüket szólaltatták meg a IX. szimfónia előtt. Nálunk Kurtág György Grabstein für Stephan című művét. Emléket állít benne Stephan Steinnek, Párizsban töltött évei barátjának.
De ezúttal persze a gyász általános érvényűvé terebélyesedik, azokra is értendő, akik a berlini falnál lelték rútul halálukat.
Kurtág művének előadásában is sok a feszült, halk hang, hogy aztán jajkiáltásszerű, éles hangok is felváltsák ezeket. A kínzó fájdalomtól jutunk el a koncerten a kitörő boldogságig.
Hazafelé menet sokan felzsúfolódunk a 2-es villamosra. Ezúttal nincs lökdösődés, torzsalkodás, kisimult arcú emberek teste szorul kényszerűen egymáshoz.
Még a hangverseny hatása alatt vagyunk. Miközben a lepukkant villamoson zötykölődünk, kissé föld feletti régiókban érezzük magunkat.