Egy elemzésben azt olvasom: „nem tartom valószínűnek, hogy a baloldali pártok bármilyen következtetéseket levonnának az ózdi eredményből, pedig erre szükségük lenne”. Ettől majdnem még jobban elszomorodtam, mint a választás híreitől. Nagy baj volna, ha a baloldal nem figyelne az ózdi példára. Még nagyobb baj volna, ha elkezdenénk az ózdi választót szidalmazni. Répássy Róbert ugyan mindjárt másnap a parlamentben kísérletet tett rá, amikor gratulált ahhoz, hogy a Jobbiknak „az MSZP rasszista szavazóit sikerült megnyernie”. Az ózdiak nem rasszista kriptonácik. Ha önmagában a Jobbik ismert bűvész trükkje a „cigánykártya” előhúzásával elég lett volna ahhoz, hogy jelöltjük közel kétharmadot kapjon, akkor ezt az arányt már tavasszal, vagy az első önkormányzati választáson is elérték volna. De nem így történt. A baloldali pártoknak tavasszal 30 százalék körüli, októberben 20 százalékos támogatottságuk volt. Ez esett le novemberben alig több, mint három százalékra. Ennyi idő alatt nemigen következik be ilyen arányú világnézeti pálfordulás, de nem is erről van szó.
Még az sem elég a magyarázathoz, hogy pusztán a Fidesz kekeckedése - vagyis hogy nem képes egyetlen választási vereségbe sem belenyugodni - bőszítette fel az ózdiakat annyira, hogy a Jobbik októberhez képest novemberben hatezer új szavazatot kapott. Kétségtelen, a veszteni nem tudásnak ez a tenyérbemászó pimaszsága is közrejátszott abban, hogy most jóval többen mentek el az urnákhoz. De az adatok azt is az arcunkba vágják: vagy 1700 baloldali szavazó most, alig egy hónap elteltével másodjára már valószínűleg a Jobbikra adta voksát. És ne áltassuk magunkat azzal, hogy „rossz volt a kampány”, „nem ismerik a jelöltet”, „baj van a pártszervezettel”. A jelöltet korábbi szavazói nem felejtették el négy hét alatt. Nem vele volt baj, mint ahogy a Jobbik embere sem valamiféle csodalény, kézzel fogható programja se igen volt.
Az ózdi kétharmadot nem az sodorta egy táborba, hogy mindnyájan a Jobbikot akarták, hanem az, hogy a Fideszt nem, semmiképpen nem akarták. A város jól ismerő Nyakó István el is mondta: az itteniek a kormányt, a kormánypártot akarták képen vágni. De a nagy lendülettől a Jobbik karjaiba estek. Nem helyeslem döntésüket, de érteni azért értem. Ha az ember el akar találni valakit vagy valamit, azt a fegyvert választja, amelyikben több töltényt lát.
De ami már nem Ózd ügye és nem Ózd felelőssége: miért van az, hogy – félő, nemcsak ott – sokak szemében az MSZP a rendszer része, a Jobbik viszont nem az. Pedig a valóságban nem az MSZP, hanem éppen hogy a Jobbik eszméinek van „beutazási engedélye” a Fidesz világába. Gondolataik a magyar történelemről, a „munkátlan”, „henye” szegényekről, Európáról és a keletről könnyedén felcserélhetők. De a Jobbik radikális hangvétele, a régi elittel, az eddigi politikával szembeni durva kritikája sikerrel hiteti el: ők a rendszeren kívül állnak.
Ez persze eddig is így volt, de most megnőtt a fogékonyság a valódi rendszer-ellenzékiség iránt. Megmozdult valami. Sokáig úgy látszott: még az Orbán rezsim sértettjei sem emelik fel hangjukat, inkább apátiával, a közélettől való elfordulással válaszolnak, vagy éppen szedik a sátorfájukat és külföldön keresnek jobb munkát, jobb életet. De az utóbbi hetekben az elégedetlenség néhány látványos tiltakozást produkált. Kiderült: szó sincs az Orbán rendszer tömeges szeretetéről. Ha ez a fajta ellenállás terjed, ha külön-külön csoportjai, akciói, szigetei között híd épül, akkor olyan rendszerváltó hangulat teremtődhet, mint 1989-ben. Amelyben fölértékelődik az a magatartás, amely radikális ellenzéke nem egyszerűen a kormánynak, hanem a kiépült rezsimnek, a maffiaállamnak, a furcsa hibrid társadalmi modellnek: a hűbéri hierarchia és az államkapitalizmus sajátos keverékének.
Persze, könnyebb „rendszerellenzékinek” lenni, ha az ember kellően felelőtlen ígéreteket tehet, nincsenek gátlásai a bűnbakok kijelölésében és az indulatok elszabadításában, ahogy ezt a Jobbik teszi.
De van – kell, hogy legyen - a rendszer-ellenzékiségnek tisztább és tisztességesebb útja is. Ehhez persze szembesülnünk kell azzal, melyik rendszert utálták is el Ózdon. Az nyilvánvaló, hogy egyrészt az Orbán-rezsim politikai berendezkedését. Ebben Ózd és az ország sok más Ózdja nem találhatott helyet magának: csak lejjebb lökték őket a lejtőn, még a reményt is elvették tőlük és újabban gyerekeiktől is. Ez a Fidesz bűne, de a bajok korábban kezdődtek. Nem volt igazán helyük és jövőjük a rendszer szó mélyebb értelmét használva az egész gazdasági-társadalmi berendezkedésben sem. Ők azok, akiknek a rendszerváltás inkább csak bajt hozott a fejére. Nem sokra mentek az elvont szabadsággal és demokráciával, ha közben elvesztették munkájukat, majd újabban a jogaikat is. Ki mutasson nekik a magyar vadkapitalizmushoz képest emberségesebb és méltányosabb modellt a piacgazdaságra és a demokráciára, ha nem a baloldal? Az a baloldal, az az MSZP, amely megszabadul – mert képes rá – a politikai háttéralkuk örökös gyanújától, a mondandó- és alternatíva-hiány valóságától. Mert nem akarhatjuk, hogy az ország feléből Ózd legyen.
