A demokratikus ellenzék és az MSZP aludt tovább, és nem ébredt föl arra a nagy zajra sem, amelyet az internetadó elleni impozáns civil tüntetés okozott. Az események diszkrét bája, hogy a civilek nem is kívánták e pártok részvételét a tüntetéseken.
A baloldal tehetetlensége, és az a tény, hogy maradék energiáját a másik lejáratásában emészti fel, nem tette vonzóvá részvételét a civilek példamutatóan megszervezett akcióiban. A fenti eseményekkel nagyjából egy időben zajló másik fejlemény az államapparátus legfelsőbb köreit érintő korrupciós ügy. Az átlagpolgár azt várta volna, hogy erre az országot lejárató botrányra majd egységesen lép föl az ellenzék. Nem ez történt. Elítélő nyilatkozatokban, erőtlenül hangzó követelésekben persze nem volt hiány, de a korábban elvesztett háttér, azaz a tömegtámogatás hiánya miatt ezeknek nem volt foganatjuk.
Még emlékszünk 1996-ra, a hírhedtté vált Tocsik-ügyre, amely a jelen állami korrupciós ügyhöz képest csupán jelentéktelen epizód volt. A Fidesz akkor (ellenzékben!) kitűnő érzékkel ismerte fel az ügyvédnő perében kiaknázható lehetőségeket: ügyes kommunikációval, no meg a szokásos rágalmakkal sikerült aláásni az SZDSZ tekintélyét, ami hozzájárult a Horn-kormány bukásához is. És mit tapasztalunk most? A demokratikus ellenzék vezetőinek legfőbb gondja, hogy három katasztrofális vereség után, a K.O.-ból éppen csak eszmélve, máris egymásnak essenek, egymás vezetőit akarják kiütni a nyeregből. Miközben torkukon a kés.
Közben Szijjártó külügyminiszter úr Azerbajdzsánban kellette magát; a belügyminiszter nem adott választ arra a kérdésre, miért nem védték időben a Fidesz-székházat; Varga Mihály gazdasági miniszter mellébeszél; Navracsics Tibor pedig Brüsszelben nevet a markába. Folytatják.
