A látszerészeti reklámok fergetegesen szellemes alapötlete az szokott lenni, hogy valaki valamit nem jól lát, hát nekimegy, felborítja, összetéveszti, stb. De mihelyt beszerzi a hirdetett terméket, szeme nyomban vetekszik a saséval. Ezt aztán van, aki szellemesebben, van, aki bárgyúbban dolgozza föl.
Fut a magyar televíziókban egy filmecske, a fentebb vázolt forgatókönyv alapján. A mérsékelten vicces ötlet szerint a belvárosi joviális, békebeli, budapesti rendőr bronzszobra a kulcs. Egy látásjavításra szoruló fiatalember – tán idegenvezető(?) – nem veszi észre, hogy amit mutogat az nem az igazi szobor, hanem egy beöltözött „mimus”. Vagyis szoborember, aki, ha pénzt dobnak a kalapjába, megmozdul, és újabb pózba merevedik. Ez a gyengus szüzsé nem lenne kirívó a hazai reklámkínálatból, ha jól hallhatóan, tagoltan nem neveznék csendőrnek a rendőrt. És ez sem a gyártó, sem a megrendelő, sem senki nem vette észre - épp korunk vacak politikai hangulatában!? Ostobaság, otrombaság? Nem tudom.
Eszembe jut viszont róla, hogy a 80-as évek elején tudósítottam a vakok első csörgőlabda bajnokságáról, Vácról. A küzdőtér fölé hatalmas reklámmolinót feszített ki a szponzor, rajta ezzel a szöveggel „Ofotért – mindig szem előtt”.