Sokat lehet arról vitatkozni, hogy ki is a Törőcsik Mari által megformált Luka, egyszerre csak betoppan a menedékhelyre, a nagy lepusztultságba, reménytelenségbe, a tipródók, a nincstelenek, az egymással szenvedésük közben is veszekedők, a némiképp élőhalottak közé.
És egy időre csendet teremt, mert figyelni kell rá, olyan bölcsességeket mond, és mindezt akkora beleérző képességgel, isteni empátiával teszi. Törőcsik madárcsontúnak, végtelenül elesettnek játssza, olyannak, aki első ránézésre a legesendőbbnek tűnik valamennyi szereplő között.
Némi gyámolításra szorul fizikai valójában, de szavaiból hihetetlen erő és élettapasztalat árad, tekintetéből hit és elszántság, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a gyenge test, erős jellemet, karizmatikus személyiséget rejt.
Olyat, aki képes másokat megbabonázni, bűvkörébe vonni. De esze ágában sincs guruvá válni, olyan valakivé, akit vakhittel követnek, ő gondolkodtat, azt akarja, hogy mindenki külön-külön, de az egész társaság csoportosan is, eszméljen, ésszel, érzelmi töltettel, a saját hajánál fogva kirángassa magát a gödörből, a nincstelenségből, a pusztító apátiából, az idegeket felőrlő reménytelenségből.
Törőcsik egyáltalán nem erőszakos hittérítőt játszik, inkább rendszerint halk szavú jótevőt, akinek nem kérdőjelezhető meg a tisztasága, a mély, már-már földöntúli humánuma, és az, hogy át tudja élni valamennyi teremtmény kínját, helyzetét, és igyekszik gyógyírt találni.
Lukája fekete, elegáns kosztümben van, fehér blúzban, neki nyilvánvalóan nincsenek lét gondjai, valószínűleg élvezi az életet, nagyokat képes nevetni, gyermeki derűvel és játékossággal rácsodálkozik temérdek dologra, olyan, mint egy pajkos kölyök, vagy éppen vásott manó, kicsit tán Puckra is hasonlít a Szentivánéji álomból.
Bár elesett, van benne kis virgoncság is, szereti a váratlan helyzeteket, mérhetetlen a kíváncsisága. Ha csak ül, akkor is ezerfelé figyel, valósággal magába szippantja a világot. Nehéz másra nézni a színpadon, mint rá.
A többiek, a menedékhely lakói, pedig meg is kettőződnek, hiszen mindegyikükhöz tartozik egy ember nagyságú bábu. Ezek a figurák, már amikor bemegyünk a nézőtérre, ott ülnek a rivaldánál, szépen megmunkált az arcuk, szemezünk velük, vizslatjuk egymást.
Mögöttük, jóval beljebb, ott ül a többi szereplő, ők is néznek minket, de közel sem olyan figyelmesen, diskurálnak, nevetgélnek. Aztán amikor elkezdődik a játék, mindegyikük megragad egy bábot, kiderül, hogy ezek az alakok az ő énjük megkettőződései, kivetülései.
A színlap ugyan feltűntet bábmozgás szakértőt, de én nem nagyon érzékelem az áldásos tevékenységét. Inkább csak azt látom, hogy a színészek alig tudnak mit kezdeni a kezükben tartott figurákkal, kényszerűen vonszolják magukkal, mint a rongybabákat, ahelyett, hogy életre keltenének, partnernek tekintenék őket, értelmet adnának a létüknek.
Ehhez persze minden apró gesztust ki kellett volna gyakorolni, ez láthatóan nem történt meg. Így viszont, bár nyilvánvalóan Viktor Rizsakov komoly jelentést szánt a báboknak, inkább csak látványelemek maradnak.
Ahogy bizony Törőcsikén kívül a többiek színészi játéka is kevéssé tud kiteljesedni. Nekik nincs módjuk jelentős, egyéni alakításokra, amikre különben Gorkij darabja lehetőséget nyújtana.
Mindannyian fehér ruhában, fura főkötővel a fejükön láthatók, az egész kicsit emlékeztet a kényszerzubbonyra, jól jelképezi tehetetlen megbéklyózottságukat.
Ki-kiválnak a nagy „masszából”, adódnak önálló szövegeik, amiket amúgy brutálisan meghúztak, de inkább a csoportos teljesítmény a fontos, az, hogy a koreográfia szerint milyen mozgásokat hajtanak végre.
Összebújnak, vagy éppen elkülönülnek egymástól, bíznak a másikban, vagy hangsúlyosan eltávolodnak, magukba gubóznak. Van ezeknek a mozgásoknak egy monotonitása, ami sok tekintetben az előadás vontatottságát, és bizonyos mértékig kimódoltságát is eredményezi.
Nem először érzem ezt Rizsakovnál, például a Madách Nemzetközi Színjátszó Találkozón vendégszereplő Elátkozottak és meggyilkoltak esetében is volt egy meghatározó látványvilág, határozott rendezői koncepcióval, csak éppen a színészi képzeletet nem éreztem lángra lobbanni.
Ellentétben a szintén Rizsakov által rendezett A revizorral, amelyben fiatalok lenyűgöző játékossággal teljesedtek ki, és ettől jelentőségtelibbek voltak, mint akik inkább csak áldozatos módon, nagy fizikai munkát igénylően előírt koreográfiát jártak le.
Bár az Éjjeli menedékhely esetében ezt valamennyire meg lehet ideologizálni a rendezői koncepciónak megfelelően, adott az elgépiesedett, megfáradt tömeg, amiben már igazi egyéniségek sem nagyon akadnak, és őket próbálja életkedvre deríteni Luka.
Csak, ha mindez nem elég átütő erejű, nem válik fájdalmasan gyomorszorítóvá, mert nem a színészek közös hangulatából, átéltségéből fakad, minden jó szándék ellenére kérdéses a hatása.
A művészek, Varga József, Szűcs Nelli, Trokán Nóra, Szarvas József, Pál András, Tóth László, Huszárik Kata, Tompos Kátya, Tóth Auguszta, Rácz József, Ivaskovics Viktor, Trill Zsolt, ifj. Vidnyánszky Attita, kemény munkát végeznek. De csupán Törőcsik Mari szolgál megrázó, felejthetetlen élménnyel.