Belső és külső alkatával egyaránt sok baja támadt. Nem volt amorózó típus, nem játszotta hősszerelmesek sorát, az sem állítható, hogy kapásból szárnyalni kezdett a pályája.
Úgy nézett pedig ki, hogy hamar sínre kerül, hiszen édesapja, Hosszú Zoltán, aki neves színész volt, egészen fiatalon elhelyezte őt a Belvárosi Színháznál. Az élet császárának érezte magát.
Aztán az egyik nap szembe jött vele az apja az utcán, a direktor úrral, Patkós Györggyel. Ők megemelték a kalapjukat, de Zoltán nem, bár köszönt. Ezért a neveletlenségért édesapja kirúgatta.
Ja kérem, a polgári illem és neveltetés nem tűr ilyen súlyos kihágásokat! Tény, hogy abszolút polgár lett, és polgár is maradt, akkor is, amikor ez nem volt divat, elegánsan öltözködött, több nyelven beszélt.
Színészi szempontból legfőbb mesterének és pótapjának Rév Istvánt tekintette, az első állandó magyar bábszínház, a Nemzeti Bábszínjáték polihisztor vezetőjét, aki slampos beszédét tökéletesítette, még az orrát is megműtette a saját költségén, hogy ne szólaljon meg túlzottan nazális hangokon.
Ebben a gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt játszó színházban Bató László és Kaszás László után a legnagyobb sikerű, több mint 750-szer menő produkcióban, a Toldiban, címszereplő is lehetett.
A bábszínházban megtanulhatta, hogy a mozgásnak, egy-egy hangsúlyos gesztusnak milyen kiemelkedően fontos szerepe lehet.
Később, amikor egy nyári kurzusra Drezdába ment a pantomimezés alapjait elsajátítani, ezt még inkább megérezte, és alkalmazta egész pályáján. Ekkor tanulta meg a mozdulatlanság jelentőségét is, hogy csak állt, és mégis figyelni kellett rá.
Állóképességét igazán hamar próbára tették. Még a színészkollégiumban az igazgató nyílt plénum előtt azzal vádolta, hogy kémkedik az angoloknak, mert a British Council könyvtárába járt, hiszen szeretett angolul olvasni.
Ettől a perctől magára maradt, a kollégisták, mint a pestisestől, tartottak tőle. Ez a bélyeg aztán hosszú ideg rajta ragadt, nem volt véletlen, hogy sokáig a statiszta szerepektől alig megkülönböztető incifinci epizódfeladatokat kapott. Eléggé unatkozott.
Ezért is jelentkezett egy több nemzet fiatal színészei számára kiírt Shakespeare pályázatra Londonba, ahol a Shakespeare színészek egyik legnagyobbika, John Gielgud is tanította volna.
De a Vígszínházból nem adták ki, két vacak epizódszerepére hivatkozva, mert be kellett volna helyette ugrani. Éreztették vele, a valódi indok az, hogy nem tartják eléggé megbízhatónak.
Ő pedig elkeseredésében levelet írt Londonba, azzal a szöveggel, hogy a tetves kommunisták nem engedik ki. A levelet a postán felbontották, tartalma miatt, államellenes izgatás címén, tárgyalást kezdeményeztek, 9 hónapra elítélték, ebből körülbelül hatot le is ült.
És itt következik, ami rá annyira jellemző volt. Nem akarta vesztesként, letargikus értelmetlenséggel eltölteni a rászabott büntetést. Nem akart szenvedve nyomorogni, hanem valamilyen módon úrrá akart lenni a helyzeten.
És mivel börtönbe vonulása előtt még volt három hónapja, ezért elkezdett keleti filozófiákkal, a taóval foglalkozni. Megtanult hatványozottan belülre, magára figyelni.
A börtönviszonyoknak, és ezzel a zordon külvilágnak is, újra és újra fityiszt mutatott, amivel többeket jól elszórakoztatott.
A reggeli tornánál például szteppelt, vagy a közlekedési rendőr karmozdulatait utánozta, amikor nem nézett oda az őr, mire pedig már a röhögésre odakapta a fejét, pontosan azt csinálta, amit kell.
A cellában pantomimezve szintén sikerült felbőszítenie az őrt, de még a börtönorvost is kihozta a sodrából. Azzal pedig különösen sikert aratott, hogy több társa hangját képes volt utánozni.
Némiképp kívülálló maradt a börtönben is, ahogy már kényszerült az lenni a kollégiumban, és tulajdonképpen egész életében.
Tán még saját magának is örökös ellenzéke volt, hiszen önmagát is, rá annyira jellemző ironikus szemüvegen keresztül nézte, a humora értelmiségiekre jellemzően gunyoros, gyakran vitriolos volt.
Kívülálló maradt a Mikroszkóp Színpadon ugyancsak, nem nagyon szerette azt az ízlésvilágot, és a kabaré műfajában amúgy sem érezte elég tehetségesnek magát. Kicsit mindenütt magánzó maradt, lényegében a színészetben is, nem űzte olyan módon, mint sokan, hogy számukra csak ez a legeslegfontosabb.
Ha jól érezte magát egy-egy produkcióban, akkor akár velőt rázóan komédiázott, mint például A hetvenkedő katonában, a Radnóti Színházban.
Utolsó szerepében, Spiró György Honderű című darabjában, az azóta bezárt Tivoliban, nagy színészek, Törőcsik Mari, Haumann Péter, Sinkó László partnereként volt megrendítő.
A több nyelvet beszélő Pukánszkyként lényegében eljátszotta az értelmiségi lét ellehetetlenülését. Egy iszonyúan elhúzódó tüdőgyulladás után maga döntött úgy, vagy hét éve, hogy nem áll többé színpadra, úgy érezte bizonytalanná vált a szövegtudása, a járása.
Aztán a látása is megromlott annyira, hogy már olvasni sem tudott. De a fanyar humora, a szerető felesége, és a pazar emlékezete megmaradt. Egy nagy epizodista, egy remek ember távozott közülünk.
