Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, írja híres versében Illyés Gyula. A dolog fordítva is igaz: hol demokrácia van, ott demokrácia van. Nemcsak a szavazóurnákban és a parlamentekben, hanem az utcán, a mindennapi életben is. Régen éreztem ezt olyan világosan, mint múlt csütörtökön, amikor Brüsszelben végignéztem a gazdasági megszorítások ellen tiltakozó tömegtüntetést. Több mint százezren vonultak végig az északi és a déli pályaudvar közötti bulváron, ahogy a régi tudósítók mondták volna az otthoni május elsejékről, színes forgatagban.
De ez most nem erőltetett, hanem valódi színesség volt, egyszerű következménye annak, hogy más színű a keresztény, a szocialista és liberális szakszervezetek zászlója, különböző nyelvűek a holland és a francia transzparensek, más jelképeket emelnek magasba a szocialisták, a kevés megmaradt kommunista, és mondjuk a Delhaize élelmiszerlánc dolgozói. De mind együtt vonultak, ahogy a jobb oktatásért tüntető diákokat, a nyugdíjukért aggódó középkorúakat és a veterán szakszervezeti aktivistákat sem választotta szét semmilyen mondvacsinált generációs ellentét. Azon pedig, hogy európai, afrikai és arab származású tüntetők egymásba karolva haladtak, meglepődni is ostobaság lenne a mai Nyugat-Európában.
A tüntetést az új, liberális kormányfő megszorító csomagja elleni felháborodás hozta össze. (Tegyük gyorsan hozzá, hogy a Liberális Szakszervezet ugyanolyan természeten vett részt a tiltakozásban, mint szocialista és keresztény társai.) Charles Michel miniszterelnök megszüntetné az inflációkövető bérezést, visszafogná a szociális és egészségügyi kiadásokat, 67 évre emelné a nyugdíjkorhatárt, megnehezítené a munkanélküliek segélyezését. Egészében hadat üzenne annak a szociális államnak, amelyet Belgiumban a szakszervezetek sok évtizedes, a kezdetekben bizony halálos áldozatokat is követelő harcokban vívtak ki.
A tiltakozók joggal hivatkoznak arra, hogy a szuper gazdagok Belgiumban óriási adókedvezményben részesülnek, a nagy cégek pedig eurómilliárdokkal károsítják meg a költségvetést azzal, hogy a luxemburgi adóparadicsomba játsszák át a pénzüket. (Amúgy Magyarországról is, de nálunk sajnos ezen már fel sem háborodik a társadalom.) Ha a kormány rákényszerítené a gazdagokat és a multikat az arányosabb teherviselésre, akkor – mondják a tüntetők – nem lenne szükség a munkavállalók, a diákok és a nyugdíjba vonulók sanyargatására.
A pártpolitika csak másodlagos szerepet játszott a megmozduláson, bár a volt szocialista miniszterelnök, Elio di Rupo ott vonult a tömegben. A tiltakozó mozgalom flamand polgári kezdeményezésként indult az ottani jobboldali kormány megszorító intézkedései ellen, s a szervezők a „Hart boven Hard” jelszót választották a kezdeményezés nevéül. Ez a holland szójáték magyarul nagyjából annyit jelent, hogy győzzön a szív (vagy válasszuk a szívet) a nehézségek felett. A mozgalom honlapja pedig el is magyarázza, hogy a kezdeményezők szerint a szűk gazdasági érdekeket, a fiskális szempontokat nem szabad az össztársadalmi érdek, a polgárok egyenlősége és a szolidaritás fölé helyezni. A kezdeményezés sikerét jól jelzi, hogy a nyelvileg megosztott országban a franciaajkúak is mögé álltak, és több órán át együtt vonultak a brüsszeli bulvárokon.
Az egész felvonulást végiglengte a szabadság szelleme, az együttes vonulás vidámsága, a demokráciában felnőtt emberek öntudata és magabiztossága. Az egyik sarkon gumilabdákkal lehetett megdobálni a kormánytagok kartonfigurát, másutt a Bella Ciao című olasz partizáninduló szólt, akadtak, akik táncolva vonultak, és a menet szélén ott álltak, belga mentoraik között, az országba frissen érkezett menekültek is. És jó volt látni, hogy egy demokráciában a keresztény szakszervezetek zászlója megfér a vörös csillaggal, a sarló-kalapáccsal és Che Guevarával is.
A tüntetés megint megerősített abban a régi meggyőződésemben, hogy igazi demokrácia csak ott van, ahol erős szakszervezetek, hatékony munkavállalói érdekképviseletek is léteznek. Ezek hiányában a parlamenti demokrácia könnyen kiüresedhet, az elit öncélú játékának tűnhet, s a csalódott tömegek előbb a hazug populistákat választják, majd teljesen kiábrándulnak a rendszerből. Belgium sem csodaország, itt is van korrupció, kormányzati dilettantizmus és megannyi más baj. De az emberek az egy-két évente változó miniszterelnököket csak szükséges rossznak tekintik, s ha veszélyben érzik a szociális biztonságukat, akkor nyelvi, vallási, politikai és generációs ellentéteken felülemelkedve össze tudnak fogni egymással. És ha kell, országos sztrájkkal, óriási tömegdemonstrációkkal folyamatos tiltakozással bénítják meg az ország életét. Céljaikat, ahogy a magas életszínvonal és szociális biztonság mutatja, eddig többnyire elérték. Aki irigyli a jólétüket, annak először is az elszántságukat kellene átvennie.
A tüntetés végén néhány száz anarchista nekiment a menetet addig békésen biztosító rendőröknek, és kisebb csatatérré változtatta a Déli pályaudvar környékét. A média szenzációhajhász része csak ezt emelte ki a többórás, karneválszerű felvonulásból. A Népszava tudósítója számára az egy-két ezreléknyi erőszakoskodónál fontosabb volt százezernél több ember demokratikus elkötelezettsége, elszántsága és vidámsága.
