Egy válás, az utána következő szívbetegség és depresszió miatt Béla már az utcán van, miután a rehabilitációs bizottság munkaképesnek nyilvánította. Intelligenciája átüt vékonyka, kopott kabátján és ápolatlan szakállán, ahogy dideregve ül a lakótelep padján, a metsző hajnali szélben. Kávét veszek neki az éjjel-nappali boltban, kiflit, májkrémet és annyi pénzt nyomok a kezébe, hogy kihúzza a gettó büféjében meleg levessel és kenyérrel a négy napos ünnepet, mert zárva a melegedő és az ingyen konyha is, ahova járni szokott. "Embersiló, ahonnan nincs hova menj, itt halsz meg" - mondja a volt mérnökember.
Nem pénzért vették a betegséget
Az ötvenes éveinek végét taposó Béla négy éve él az utcán. A megelőző kormányciklusban rokkantnyugdíjasként még tudott albérletet fizetni, de miután az új kormányzati koncepció értelmében "visszavezették a munkaerő-piacra", már csak 32 ezer forintos ellátmányt kap, amelyből még adózik is.
"Nem pénzért vettem a betegséget, munkát vállalni nem tudok sem a szívem, sem a hajléktalanság miatt. Félek, hogy még egy telet nem húzok ki, naponta kattog az agyam az öngyilkosságon, mert nem bírom már ezt a kínt" - lábad könnybe a szeme, miközben reszkető kézzel a kiflit mártogatja a májkrémbe.
A kiszolgáltatottak szenvtelen lenyúlása
Lászlót eközben másfél szobás lakótelepi albérletében, a tévét nézve sokkolta az újabb hír, amely szerint a kormány hozzányúlna a segélyezéshez és a szociális ellátórendszerhez. A kormány már tárgyalt kabinetülésen a témáról, de Czibere Károly államtitkár részleteket nem árult el. Csak annyit mondott: a cél a munkára ösztönzés és az, hogy valaki az inaktivitásból kilépjen és "valódi lehetőséget kapjon a felemelkedésre".
"Ez nem felemelkedés, hanem a legkiszolgáltatottabbak szenvtelen lenyúlása" - háborodik fel a hatvan felé járó László, aki harminc évet szolgált le a vasútnál, de már kamasz korában is kemény fizikai munkakörökben dolgozott. Ennek köszönheti betegségeit is: szinte nincs épp csigolyája, két infarktusa volt, az orvosok most pacemaker beültetését javasolták nála. László mégis dolgozik, s háborítatlan reménytelenséggel várja, mit lép most a rehabilitációs bizottság az állapotrosszabbodási kérelmére. Neki tavaly vették el az 1998-ban megítélt rokkant nyugdíját és ismét munkára kötelezték. Napi két órát utazik vidékre egy asztalosműhelybe, ahol ma is álló-, fizikai munkát végez. Most ugyan épp táppénzen van, amíg az orvosok döntenek szívműtétje idejéről. "Már van úgy, hogy egy sarkot sem tudok fulladás, szédülés és fájdalom nélkül megtenni, mégis dolgoznom kell, a munkabéremből meg a rehabilitációs ellátmányomból is adót vonnak" - mondja.
Dolgozz, és dögölj meg!
Szerinte a kormány üzenete a rokkantaknak az, hogy "dolgozz és dögölj meg mielőbb, hogy ne kelljen utánad nyugdíjat fizetni". László az adólevonások után 38 ezer forintot kap kézhez. Ebből 30 ezer az albérlet. A többiből kell, azaz kellene ennie, ruházkodnia, bérletet vennie és más költségeket fizetnie. "Évente kétszer megyek el a turkálóba ruhát venni és havonta egyszer eszem húst. Általában zsíros kenyéren élek" - jellemzi életmódját a férfi. László egyedülálló, sosem nősült meg, nincs gyereke, rokonai meghaltak, így nincs, aki segítsen neki. Szerinte ezzel nincs egyedül és az olyanokra, mint ő senki sem gondolt a törvényalkotók közül. Pedig nem jókedvéből maradt egyedül, hanem a korán jelentkező betegségei miatt nem sikerült a magánélete, nem kellett senkinek sem betegen - állítja.
László azt is mondja, szenvedéstörténetként éli meg a létezés bizonyosságát, és mostanában sokat gondol arra, hogy mi lesz vele, ha a bizottság nem fogadja el az állapotrosszabbodását. Rossz tapasztalata miatt attól is fél, hogy ha behívják felülvizsgálatra, akkor a leletei dacára azt a keveset is elveszik tőle, amit eddig kapott. "Ha ez lesz, az messzire vezet, az öngyilkosság gondolatáig, mert betegen, szegényen nem megyek az utcára, és a szenvedést, a nyomort sem bírom tovább. Ha rosszabbra fordul a sorsom, akkor így is, úgy is minden út a korai halálhoz vezet".
