Példátlannak, lefegyverzőnek, már-már a politikai sci-fi világába tartozó fantasztikus győzelemnek nevezte a Fidesz-KDNP választási sikereit Orbán Viktor október 19-én, a párt öntömjénező rendezvényén. Aztán egy hétre rá tízezren (több tízezren?) követelték skandálva a József nádor tértől a Fidesz-székházig távozását a hatalomból. És most lehet erre válaszul akár százezres CÖF-tüntetést szervezni a hatalom mellett (a kormánynak minden eszköze megvan hozzá), teljesen mindegy. Mert a számok lényegtelenek. Vasárnap este ugyanis elegen jöttek össze ahhoz, hogy a tömeg már kényelmetlenül elviselhetetlen nagyságú, bár indulataiban, talán még kezelhető legyen a hatalom számára. Már azt gondolhattuk volna, hogy az emigráló több százezer fiatallal nemcsak a legvállalkozóbb kedvű, "renitens", nyugatias réteget vesztettük el, hanem egy nemzedék saját, mindennapi véleményformálóit is. És akkor üdvrivalgás közepette a Fidesz székházára uniós zászlót tűztek..,
Felesleges értelmiségi fanyalgás azon meditálni, miért az internetadó, s miért nem a több mint hárommillió szegény miatt lettek hirtelen ennyien az utcán. Kiszámíthatatlan ugyanis, melyik banális cipőpertli (még ha a netadó nem is az) szakad el, amitől egy közösség már nemcsak elviselhetetlennek gondolja, hanem elviselni sem akarja tovább az elviselhetetlent. A "rendzavarás" régen ott érlelődik a fejekben, mielőtt láthatóvá válik az utcákon. Ugyanígy nem tudható, hogy - a hatalom oldaláról nézve - mi lesz az a banánhéj, amelyen megcsúszik. Most éppen attól, hogy „véletlenül” (valójában a hatalom autoriter voltából törvényszerűen bekövetkezően) egymást erősítette a megannyi pofátlan ingatlanügy, a magyar-amerikai botrány az internetadó tervével, bár az előbbiek miatt önmagukban senkinek nem jutott volna eszébe tüntetni.
A hatalomra amúgy a legritkábban a szegény rétegek veszélyesek elsősorban. Sokkal inkább az a manapság már megfoghatatlan középosztály, amelynek fideszes elitjét kiszolgálja a hatalom, s amelytől saját létezése egyedül függ. És nagyon nagy hibát követ el az a kormány, amelyik egyetlen társadalmi osztály, vagy kiváltságos réteg kizárólagos érdekeire alapozza uralmát, nem pedig a nemzet többségére. Mert, ha ez a kiváltságos réteg akár hosszabb távon veszélyben látja előjogait, könnyen szembefordul akár az ő kegyeit kereső hatalommal is. Ezért halálos tévedése Orbán Viktornak, hogy politikai többségét a hatalom mögött felsorakozó (amúgy nem létező) társadalmi többségnek tudja be.
Az internetadó persze csak az egyik a nadrágszíjon meglévő hetven lyuk közül. Tragikomikus, ahogyan a művirágtól a borotvahabig, a fénymásolópapírtól a szappanig, hogyan próbálja meg a kormány újabb és újabb sarcokkal lesöpörni a már üres padlást, hogy az országot finanszírozni tudja.
Ám, most az internetadóval harapófogóba került a hatalom. Ha enged a követeléseknek, és lemond az adóról, akkor a gyengeségét bizonyítja be, amelynek még a látszatát is el akarja kerülni. Ha nem enged, akkor újabb megmozdulásokat kockáztat, amelyek vagy bekövetkeznek, vagy sem. Ha a tiltakozási hullám elsimul is, akkor is egy hatalmas tömeg fejében rögzül az a ritka közösségi élmény, amelyet vasárnap este a jelenlévők megtapasztalhattak. És az élmény bármikor előbújhat az emlékekből, a kormány mind inkább megfosztatik a megdönthetetlenség mítoszától.
Közben az ország választásokon néma többsége lassan túljut talán azon, hogy csak némán eltűrné ennek a kormánynak a bukását, mert látja, hogy rosszul kormányoz, s immár méltatlan a hatalomra. Talán mind többen tevékenyen segítenék az eltűnését. Ám, bármennyire paradoxon is, ma senkinek nem lehet érdeke, hogy Orbán kormánya hirtelen megbukjon. Azért nem, mert jelen állapotában az ellenzék - beleértve a Jobbikot is – kormányzóképtelen, így az ország az anarchia közepette találná magát. Ami a demokratikus ellenzék pártjait illeti, már csak ezért is nagyon rosszul tennék, ha megpróbálnának "ráülni" az újabb civil mozgolódásokra. Látniuk kellene, hogy ezeket a tiltakozásokat nem csupán - és nem elsősorban - politikai, hanem társadalmi indulatok fűtik. Éppen azok a társadalmi indulatok, amelyeknek érvényes politikai képviseletére az utóbbi négy évben ezek a pártok alkalmatlannak bizonyultak. Ha most politikai szándékkal ráülnek a tiltakozó hullámra, könnyen a hullám alatt találhatják magukat.
Az, hogy vasárnap este néhány ablakot bedobáltak elég volt ahhoz, hogy a három baloldali párt (MSZP, Együtt-PM, DK) elítélje az erőszak minden formáját, mint ahogyan első rémületében a Fidesz frakciója is tette. Az erőszakot persze senki nem szereti, de nem az ellenzék dolga, hogy a kezét mossa. A hatalomváltás atrocitásainak mértéke és milyensége még a bukó hatalom "békeidejében" dől el. Most attól a kormányzattól függ, amely kiirtott mindenféle párbeszédre alkalmas intézményt a társadalom életéből, majd, mikor lázongást lát, azonnal hangoztatja tárgyalási készségét. A gőzszelep nélküli kukta viszont a tapasztalatok szerint kivétel nélkül mindig felrobban, bármennyire kényelmetlen és elítélendő is.
Még nem tartunk ott, hogy Petőfivel leírhassuk: „A nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett.” Viszont a hatalomnak alighanem már kényelmetlen éjszakái vannak. Latour nyakán szorulhat kötél, de sehol egy Széchenyi, egy Kossuth, egy Batthyány.
