Össze-összenéznek a közönség tagjai, hogy hú, mi hangzik el, hú, mi történik a színpadon. Egy-egy elismerő pillantással díjazzák a bátorságot, csodálkoznak, hogy jé, ezt is, meg azt is merészelik a színészek.
És ez részint jó, mert tényleg sok olyat mernek, amit ma kevesen, hiszen szinte alig akad politikai kabaré, másrészt dermesztő, hogy megint azt érezhetjük, amit tán utoljára a nyolcvanas években, hogy halált megvető bátorság kell sok minden nyilvános kimondásához.
Hogy össze kell kacsintani, áthallásosan beszélni, bizonyos vélemények kimondásától félni kell, és ezért, ha valaki erre vállalkozik, netán félteni kell, és amúgy már-már hősies tettnek számít, ami egy jól működő demokráciában egészen hátköznapi, vagyis természetes dolognak minősülne.
A Sas-Fészek Kabaré hétvégén bemutatott Hüvelyk Mutyi című, Ki fog gólt lőni? alcímű produkciója csak teszi, ami a dolga, de mivel szinte fehér holló maradt ebben a műfajban, csaknem heroikusnak tetszik, amit csinál.
Mondanom sem kell, hogy nem kap állami támogatást, mint a Mikroszkóp Színpad utóda, ahonnan kiűzetett, és valahogy magának a művészek legendás helyének, ahol befogadták az immár partizánok módjára működő szabadcsapatot, a Fészek Klubnak sem jutott a máshová akár bőven adódó állami dotációból.
Sas kabaréjának jót tett a száműzetés, a szegényszínházi lét. Lehántódott róla temérdek sallang, alig maradt töltelék jelenet, úgynevezett gatyaletolás, és mivel nincs tánckar, és érdemben díszlet sincs, muszáj a lényegre koncentrálni.
A legnagyobb veszteség a zenekar hiánya, a szórólapon ugyan Kertész Jánost és kisegyüttesét tüntették fel, de csak Kertész János jelent meg egy szintetizátorral, mindössze két szám erejéig, a nóták zöme teljes playbackről hangzott el, ami rengeteget levesz az erőteljességükből.
A színház lényege, hogy élő, a kabaré lényege pedig a kendőzetlen igazmondás, a playback viszont maga a néző becsapása, a megtestesült hazugság, így totálisan műfajidegen.
Értem én, hogy nincs pénz, de ez semmiképpen nem megoldás, ennél egy szál zongorista, vagy legalább a fél-playback is jobb lenne, kár elrontani azt, ami amúgy nagyon jó.
Itt van például Sas tanár figurája, ami próza, ez most nem a már abszolút ismert, és remekbe szabott, nincstelenné vált kukázó tanár, de szókimondása miatt ugyancsak már a katedrájától megfosztott nyugdíjas.
Reszketegen, de még mindig tartással telien visszalátogat régi iskolájába, és elmereng a múlton. Minket tekint egykori osztályának. Ránk nézve idézi fel, milyenek voltak a mostani fideszesek tanulókként, mennyire hitt bennük.
Aztán, akár konkrét neveket is említve, sorolja, most mit gondol róluk. Szája csalódottan lefelé fittyed, keze megfáradtan legyintésre kész, egy valaha minden bizonnyal jó tanár áll előttünk, akit fölöslegesnek minősítettek, akinek nincs már semmije, csak az elkeseredése, a reménytelensége, és ezzel rendkívül sokak életérzését testesíti meg ma Magyarországon.
Sasnak van még egy igen fontos, vastapssal jutalmazott száma, amikor a zsidó kisember, Tevje legismertebb dalát a Hegedűs a háztetőn című musicalből, a "Ha én gazdag lennék" refrénnel közismertet elénekli egy másik kisebbség, a cigányság szemszögéből, azzal befejezve, hogy legalább a minimálbér adassék meg.
Aradi Péter és Varga F. József megint több számban remekelnek. Két bumfordi alakként például a rezsicsökkentésről vitatkoznak.
Taglalják, hogy az mennyire nagyszerű, miközben egyikük pénztárcája, amelyikük amúgy tartozik a másiknak, totálisan üres, és hát arra jutnak, hogy körülbelül ennyit ér a rezsicsökkentés is.
Régi, visszatérő téma, hogy a jobb és baloldal mennyire végzetesen képtelen egymással szót érteni. Beregi Péter és Baranyi László olyan jelenetet játszanak, melyben a két férfi egy kősziklán áll a magasban, és onnan leugorva mindkettő öngyilkos akar lenni.
Igyekeznek visszatartani a másikat, de amikor kiderül, hogy homlokegyenest más nézeteket vallanak, már kölcsönösen káromkodva, szapulva a másikat, üvöltik, hogy aki ennyire elvetemült, jobban is teszi, ha a mélybe veti magát.
Még össze is verekednek, így tulajdonképpen összeakaszkodva zuhannak a megsemmisülésbe. A hírközlés pedig a valós tényektől eltérően, egy meleg házaspár féltékenységi drámájaként kürtöli világgá az eseményeket.
Ress Hajnalka és Plasztán Anett sokat kupléznak, frivolan, ironikus felhanggal énekelve dicsőítik a kormányunkat, és tudatják, hogy azt kaptuk, amit megérdemeltünk. A számokat egymásba fűzve, túl gyakran is vissza-visszatérnek ezzel a dalocskával, ami nyilván a szereplők kis létszámából adódik.
Csalódnánk, ha nem lenne politikusi vagyonnyilatkozatot firtató jelenet, ha nem esne szó a Szabadság téri kínos szoborról, ha nem lenne Orbán paródia, meg Hacsek és Sajó.
Fergeteges az orosz, vehemens tánccal fűszerezett, szünet előtti zárószám, ami elementárisan szól arról, hogy most merrefelé hajbókolunk riasztó intenzitással.
Akár befejezhetné az egész műsort, aminek nem sokkal a vége előtt viszont ott egy a régi Mikroszkópról, vagy Vidám Színpadról ismerős, ízlésficamba hajló hálószoba jelenet, ha úgy tetszik a "gatyaletolás." Nincs olcsó hatásokra szüksége ennek a produkciónak, ami büszkén vállalható, valóban ütős politikai kabaré.
