Voltak korok, amikor nem arra voltak büszkék a világban, hogy az erkölcs nem politikai kategória. Tocqueville-nak még a XIX. század közepén is elég volt egy politikus elítélő minősítéséhez a jelző: méltatlanná vált a hatalomra.
És akkor itt állunk ma, százötven évvel később, a jelzős szerkezetek halmazában, amikor a fideszes nyilvánosság vezére - "a viccet félretolva" -, egyszerre küldi el a költővel élve a büdös "kurvanyjukba" azokat a kormányzati képviselőket, akik (esetleg) korruptságukkal lejáratják a regnáló hatalmat, és az amerikaiakat, akik (esetleg) ok nélkül kívánnak nyomást gyakorolni a magyar kormányzatra. Aztán ott van az "objektív ellenzék", amely szerint - mentsük, ami menthető? - a kormányfő "kifejezetten ingerült az amerikai vízumbotrány miatt, mert kirobbanása előtt valóban nem tudott semmit az ügyről". Márpedig azt gondoljuk, annál, hogy egy autoriter rendszer fejének mindenről tudnia kell csak az rosszabb: ha valamiről nem tud, amiről tudnia kellene. Akkor már csak azért is méltatlan a hatalomra, mert a rendszere működésképtelen. Ami egy demokráciában csak zavarokat okozhat az államgépezetben, abba egy etatista rendszer előbb-utóbb belebukik.
Most az történhetett, hogy egy "higgadt valaki" szabadságra ment. Esetleg kirúgták. Egy "hirtelen valaki" meg fontoskodni akart, miután az amerikai ügyvivő kétszer is besétált a külügyminisztériumba, hogy ott diszkréten egy tányérakna fellelésének következményeiről tájékoztassa az illetékeseket: hat embert nem engednek be többé az Államokba, mert amerikai cégeket akartak korrumpálni. Ennyi volt, ami állítólag nem jutott el a miniszterelnök füléig. Bezzeg a kormányhoz közelálló napilap hasábjaira annyira eljutott, hogy a múlt hét csütörtökön már manipulált is: az adóhivatal amerikai cégek ellen nyomoz, ezért bosszúból hat embert kitiltottak az Államokból.
Tényleg lehet: soha nem kerül nyilvánosságra az egész, ha másnap egy röpke nyilatkozat után be nem hivatják csuklóztatni az ügyvivőt a külügybe. Utóbb aztán nem ő, hanem a hirtelen amerikai testvériségben fürdő hatalom magyarázkodik, míg azért árnyalásul a kormánybarát sajtó sorolja: barátainknak erős politikai beavatkozási hajlama van a Déli Áramlat, Paks, egyáltalán a keleti nyitás és az oroszbarátság miatt. S persze: nem ez az első eset, hogy a haldokló Nyugat a hazaáruló baloldai-liberális fúrás nyomán meg akarja dönteni a jobboldali kormányt.
Tényleg példátlan, hogy egy baráti, szövetséges ország hat kormányzati tisztviselőjét korrupció miatt kitiltják az Egyesült Államokból. Biztosak lehetünk benne, hogy a döntés mögött tények, bizonyítékok vannak, mégha az amerikai törvények szerint csak az érintettekkel közölték is ezeket, a nyilvánossággal nem. És: Washington nem is tett többet ennél, korábbi figyelmeztetéseit nyomatékosította - négyszemközt. Az ügyet a maga nagyképűségével a magyar kormány eszkalálta, és húzta magára egy dühödt, öngyilkos elővágással. Innen dagadt a história akkorára, hogy André Goodfriend ügyvivő kijelentse (ha már alkalom van rá, miért ne használná ki): Magyarország esetében "romló trendet tapasztalunk, és ez elérhet egy bizonyos pontot, amikor már nem tudunk együtt dolgozni Magyarországgal, mint szövetségessel", amit Washington persze szeretne elkerülni.
Most lehet csak igazán ingerült Orbán Viktor.
Ráébredhetett: az amerikaiaknak valóban, s mennyire elegük lett. Elegük lett, hogy a kormányfő illiberális szellemi játékát a magyar hatalom kezdi komolyan venni. Azt egy határig még csak elviselték volna, hogy egy szövetséges, baráti ország, az Európai Unió tagja minden keményedő figyelmeztetés ellenére etatista-autoriter hatalmat épít ki, keleti álmodozásokban felszámolja, vagy kisajátítja a demokratikus parlamentarizmus intézményeit, s teszi mindezt az uniós pénzből életben tartott korrupt gazdasága talaján. De azt már nem, hogy még hülyének is nézik és láttatják a világban. És a magyar kormány volt olyan bornírtan öntelt, hogy ismételten ezt tegye.
Az ügy most már - a hatalom magának köszönheti - túlszaladt önmagán, beláthatatlan gazdasági, politikai következményekkel jár. Nem a kormány, hanem az ország lett korrupcióval hírbehozva. Az unió pedig - benne főként a néppárti közösség -, amely eddig is kényelmetlenül érezte magát Orbán miatt, most már kénytelen lesz megszólalni, még ha nagyon nem akar is újabb háborús övezetet teremteni Ukrajna mellé. Mondania kell valamit, nem őrizheti tovább kétarcúságát, legfeljebb ujjal mutogathat Washington háta mögött Washingtonra: ha ők megtették, mi sem tehetünk mást.
Mindennél fontosabb azonban, hogy ismételten nyíltan megmutatkozott: a kormányzat mennyire méltatlan a hatalomra. Minden eddigi botrányt sikerült időhúzással, kettős beszéddel, ámítással, nyílt hazugsággal elsimítania. Most ez már lehetetlen. Washington kicsit lépett, a kormány meg túlzottan nagyot. És elszámította magát, az Egyesült Államok pedig ki fogja ezt használni. Miért ne tenné?
Az egész ügy kezelése, a kormányzat vezető embereinek zavarodottsága a hatalom morális szétesését, meghasonlását mutatja. Belső emberek kérik számon az új elit rongyrázását, volt munkásőrök és III/II-esek alkalmazását, mint ami megkérdőjelezi a hatalom moralitását, amelyre hivatkozva építették fel önmagukat és küldték pokolra az ellenzéket. Látjuk a meghasonlást az Orbán-Simicska vitában, és látjuk abban is, hogy a köztársasági elnök ilyen zord időben félrenéz, s globális kérdésekkel van elfoglalva a parlamentben, mintha mi sem történne körötte.
A hatalom üvegburája végképp bezárta a hatalomra méltatlanná vált miniszterelnököt. Mind kevesebb köze van a a valósághoz. Azt teszi, amit egyedül tehet: időnként kifejezetten ingerülten reagál.
