Azt hihetnénk, Mihail Hodorkovszkij a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megteremtőjéről beszél. Pedig a börtönéből nemrégiben szabadult orosz üzletember Vlagyimir Putyinról állapította meg a minap, hogy elvesztette realitásérzékét, és ezért végzetes hibákat követ el. Az elmúlt négy és fél év során hazánkban lezajlott folyamatok kellőképpen alátámasztják azt a vélekedést, hogy az orosz elnök és a magyar kormányfő személyisége, politikai alkata között kísérteties hasonlóság áll fenn.
Egy kardinális különbséget mégis észrevehetünk Putyin Oroszországa és az Orbán-rezsim között. Az orosz államfő ténylegesen népszerű hazájában. Orbán Viktor azonban hiába beszél elsöprő győzelemről az idén lezajlott három magyarországi választás eredményeire hivatkozva, legalább magának be kell vallania, hogy a lakosság csupán egy kisebbségének támogatását bírja.
Bár az EBESZ illetékesei komoly kétségeket fogalmaztak meg az áprilisi választások tisztaságával kapcsolatban, én elsősorban mégsem a kétharmad kénye-kedve szerint megalkotott választási törvénnyel magyaráznám a Fidesz sikerét. Nem is a félelemmel, hiszen a szavazófülkék magánya elviekben lehetőséget ad a szabad választásra. Orbán újrázása valójában a passzívak rendkívül magas arányának köszönhető. A passzivitás oka pedig egyértelműen a közöny. Közhely: szuronyokkal rendet lehet csinálni, a szuronyokra azonban nem lehet ráülni! A régi-új miniszterelnöknek azonban azzal is tisztában kell lennie, hogy a közöny sem legitimálja kellőképpen a hatalmát, pláne nem ciklusokon átívelően.
"Van baloldali párt, úgy hívják, MSZP!" - áltatta magát pártjának kudarca után Tóbiás József. Holott tudomásul kellene venni: az alacsony részvételi hajlandóság a választásokon mindenekelőtt annak köszönhető, hogy az ellenzék politikai formációi kommunikációból elégtelenre vizsgáztak. Politikusaik nem vették maguknak a fáradtságot, hogy közérthető üzeneteket juttassanak el a Fidesz-uralommal elégedetlen állampolgárokhoz. Elitista gőggel várták, hogy ölükbe hulljon a győzelem.
Erkölcsi tőkéjüket is eltékozolták. Nem csupán a látványosan visszatetsző marakodásokra gondolok, amelyeknek győztese szükségképpen Orbán, a nevető harmadik lett. Azzal, hogy hajlandóak voltak felesküdni a rezsim manifesztumának számító alaptörvényre, hallgatólagosan felvállalták "őfelsége ellenzékének" dicstelen szerepét, s maguk is a NER részévé váltak.
Magyarország történetében nem először fordul elő, hogy hatalmi vákuum keletkezik valamelyik politikai térfélen. Véleményem szerint a lakosság politikai közönye a legékesebb bizonyíték arra, hogy a magyar baloldalon légüres tér keletkezett, amelyet szükségszerűen be fog tölteni egy új szereplő. Már a rezsim korifeusai sem a "régi baloldal" levitézlett képviselőitől tartanak. Ellenben nemzetközi bonyodalmakat is vállalva megelőző csapásokat mérnek a civil szférára, ahonnan előbukkanhat új ellenfelük.
Jádi Ferenc, a Németországban élő pszichiáter és gondolkodó már másfél évtizede a képviseleti demokráciák válságáról vizionált. Én úgy tenném fel a kérdést: meddig mehetünk el az elitizmusban úgy, hogy még demokraták maradjunk?
