Félig üres a pohár vagy félig teli? Ez a kérdés a két hétig tartott családszinódus után, amelyen el kellett volna dőlnie annak, milyen irányba haladnak tovább Ferenc pápa reformjai.
Reinhard Marx bíboros, a Német Katolikus Püspöki Konferencia elnöke úgy vélte, a pohár csak félig van tele, s valahogy az egyházra most az a jellemző: két lépést tesz előre, s egyet hátra.
Rendkívül találó jellemzés. Bár a múlt hét elején Erdő Péter bíboros által felolvasott dokumentum, "Vita utáni jelentés" rendkívül fontos megállapításokat tartalmazott mind az elváltak és újraházasodottaknak kiszolgáltatandó szentségek, mind az azonos neműek kapcsolatának elismerését illetően, a végső "általános vita után készült jelentésen" (Relatio post disceptationem) finomítottak a konzervatívok ellenállása miatt.
Olyan értékelést is olvashattunk, amelyek szerint a konzervatívok legyőzték Ferenc pápát, ez azonban így túlzás. A pápa ugyan biztosan nagyobb nyitást szeretett volna elérni, de a szombati szavazás még nem értékelhető vereségeként.
Egyrészt azért, mert amint Federico Lombardi, a vatikáni sajtóiroda vezetője hangoztatta, nem végleges döntésről van szó, hiszen ezekről a kérdésekről tovább folyik a vita, s a dokumentum jó alapot adhat erre. Másrészt csak azért nem szavazták meg a múlt hétfői jelentést, mert kétharmados többségre lett volna szükség, ám a javaslatok "csak" abszolút többséget szereztek.
Ez sem lebecsülendő. A püspökök nagyobbik fele ugyanis kiállt a reformok mellett. A melegekre vonatkozó rész elfogadása például mindössze négy szavazaton múlt. A kétharmados többséghez a 183 prelátusból 122 igen szavazatára lett volna szükség, ám az előterjesztés végül 118 voksot kapott, 62-en ellenezték.
A végső szöveg szerint bár az azonos neműek viszonyát nem lehet a házas kapcsolathoz hasonlítani, a homoszexuálisokhoz is tisztelettel, elfogadással viszonyul az egyház.
Ebben a tekintetben a konzervatívoknak tettek gesztust egy paragrafussal, amely elfogadhatatlannak nevezi a melegek kapcsolatának elismerését célzó nemzetközi nyomást, valamint azt, hogy a szegényebb országoknak azzal a feltétellel folyósítanak segélyt, hogy az adott országban elfogadják az azonos neműek "házasságát".
A két legalacsonyabb voksot kapó javaslat az elváltak és újraházasodottaknak kiszolgáltatandó szentségeket érintette. Az eredeti szöveg szerint az egyházmegyei vezetőre bíznák, mennyi ideig tartson a válás utáni penitencia és megtisztulás időszaka, s mikor járulhatnak a szentségekhez a hívek.
Ez a javaslat végül csak 104 voksot kapott 74 ellenszavazattal, bár ez esetben is bőven megvolt az abszolút többség. A másik szintén a témát érintő felvetésre 112-en szavaztak igennel és 64-en nemmel, de itt sem volt meg a kétharmad.
A szinódust nem lehet sem sikerként, sem kudarcként értékelni. Azt pedig semmiképpen sem állíthatnánk, hogy semmi sem változott a püspökök gyűlése által. A pápának teljesült az egyik legfontosabb kívánalma: a főpapok őszintén beszéltek a problémákról, még a sajtót is bevonták vitáikba.
Ez mutatja legjobban azt, hogy már másfél év alatt milyen jelentős változások mentek végbe az egyházban. Emlékezzünk csak a két éve kirobbant Vatileaks-botrányra, a nyilvánosságnak kiszivárogtatott dokumentumok ügyére. Nem az zavarta a kuriális bíborosokat, egyesek mennyire herdálják a pénzt, s milyen visszaéléseket követnek el a Szentszék falain belül.
Azt kifogásolták, hogy ezek a botrányok napvilágra kerültek. Paolo Gabrielét, a titkos dokumentumokat kiszivárogtató pápai kamarást börtönbüntetésre is ítélték, végül azonban XVI. Benedek megkegyelmezett neki.
Most viszont Ferenc pápa zárszavában éppen arra hívta fel a figyelmet: az zavarta volna legjobban, s akkor tartaná eredménytelennek a találkozót, ha nem cseréltek volna őszintén eszmét egymással a főpapok.
Eddig is lehetett tudni, vannak konzervatív, s vannak haladóbb főpapok. Ám ezekkel a vitákkal a pápa egyre jobban láthatja: kire számíthat a reformok során, s kire nem.
Leo Burke bíboros, az Apostoli Szignatúra Legfelsőbb Bíróságának (ez a Szentszék legfelső bírósága, tehát igen fontos szervről van szó) prefektusa például egészen radikálisan reformellenes kijelentésekkel hívta fel magára a figyelmet. Hírek szerint a pápa meg is elégelte az önjelölt forradalmár megnyilatkozásait, s leváltja a prefektusi posztról.
A pápa azonban nem diktátor. Éppenhogy azt tartja legfontosabbnak: mindenkit meghallasson, mindenki érvelésének szabad teret adjon. Ha ragaszkodott volna saját terveinek győzelméhez, eltörölte volna a kétharmados határt is. Ferenc pápa a fokozatosság híve.
Sosem rohant ajtóstul a házba. Nyitott ész, hívő szív című, 2012-ben megjelent, Buenos Aires érsekeként írott munkájában emlékeztetett arra, hogy azok a lelkipásztorok, akiket magasabb rangra emeltek, azonnal hivataluk renoválásába kezdtek, még a függönyt is kicserélték, új munkatársakat kerestek, és ezek a változtatások óhatatlanul is feszültségekhez, konfliktusokhoz vezetnek.
Ez a véleménye sokat elárul pápai munkamódszeréről is. Óvatos, de határozott lépésekkel halad az általa kijelölt úton. Sokszor elmondtuk már, mennyire fontos a pápa munkamódszerében a nyilvánosság bevonása. Nem történt másként most sem.
Amint Federico Lombardi szóvivő is emlékeztetett rá, a pápa döntése volt, nemcsak az, hogy egyáltalán nyilvánosságra hozták a végső szöveget, az is, hogy a szavazások eredményeit, s az elutasított paragrafusok mondatait is közölték. Ferenc pápa tudja: a hívek mellette állnak, az ő támogatásukra mindig számíthat a reformok során.