Robert Wilson nem a színpadtechnikával, a süllyesztővel, emelővel, röptetővel játszik, nem a díszleteket mozgatja vehemensen, és felejtkezik meg kissé a bennük játszó művészekről, ahogy ez ma nálunk több produkcióban is látható, hanem a színészeket mozgatja meg alaposan az 1914 című produkcióban. Az I. Világháborúról beszél mély humánummal, óriási vizuális fantáziával, és meglehetősen szórakoztatóan, mintha egy orfeumi revü, megelevenedő panoptikum, impulzív némafilm izgalmas keverékét látnánk. A színlap szerint az előadás Jaroslav Hasek Svejk és Karl Krauss Az emberiség végnapjai című művének adaptációja, de azért ez inkább Wilson, képek sodró, olykor vad egymás után sorjázása, egy örökmozgó beindítása, és folyamatos üzemeltetése, a színészek csúcsra járatása, mondhatnám csúcsra mozgatása.
De ne táncosokat képzeljünk el, még csak ne is olyan úgynevezett fizikai színházat, melynek nálunk Horvát Csaba a fő apostola, és amiben jobbára tökéletesen kidolgozott testű, akrobatikus ügyességű színészek meglehetősen nagy terhelést igénylő gyakorlatokat végezve állják a sarat. Wilson a kövéreket, időseket, bármilyen alkatot is megmozgat, de nem gyakorlatoztat, hanem megteremt a színész számára egy olyan mozgásrendszert, ami az alkatából indul ki, azt növeli meg, torzítja kissé szarkasztikussá, és ezt illeszti bele tökéletes harmóniában az egész produkció fantasztikusan pazar és fölöttébb kifejező rendszerébe. Bámulatos! Olyan ez, mint egy nagy, komoly játék, melyben a színészek láthatóan nem szenvednek, hanem jókora örömmel vesznek részt egy felvillanyozó, pazar produkcióban, melyben ugyan betöltik a kis fogaskerék szerepét is, de közben remek karakterek lehetnek.
Mintha mindenki bohóc lenne, Wilson valamennyiüket fehéren lisztes képűvé teszi, és a hajakat, parókákat is égnek meredően feltupírozza. Mindehhez marionettszerű, szaggatott, eltúlzott mozgásrendszert dolgoz ki, ami jelzi, hogy a háború nagy gépezetében legyen szó bárkiről is, csak dróton rángatott bábuk lehetünk, akik hiába gondolunk bármit is, csak eszközök vagyunk, statisztikai tételek, hogy hány ezren, tízezren, százezren haltak meg, és az esetleg más veszteséglistákhoz képest még mindig milyen jó eredmény. Wilson nagy találmánya, hogy a habkönnyűt, a revüt, a látszólag felhőtlen szórakoztatást, vegyíti a legfajsúlyosabb témával, tömegek elpusztításával.
Bár ez annyiban nem is az ő leleménye, hogy mindkét világháború idején teltházzal működtek a varieték, zenés kabarék, akár csillogó formában feledtetni igyekeztek azt, amit azóta sem lehet feledni, az ember rút elaljasodását, a megalázottsággal teli, vérben, sárban, vagy akár gázban való lidérces halált. Gondoljunk csak a Kabaré című filmre, melyben egy kis lokál szemszögéből látjuk a fasizmus dermesztő térhódítását. És Vidnyánszky Attila is a Fekete ég című produkcióban, mely szintén az I. Világháborúról regél a Nemzetiben, érzékelteti a mulatozó hátországot, és ennek éles ellentéteként a fronton történteket.
Tényleg úgy indul az este, mintha a Moulin Rouge-ban lennénk, egy kövérkés bohóc a nézőtér felé fordulva, mind intenzívebb tempóban, az egészen kiváló zenekart vezényli, vagy legalábbis úgy tesz, és ezzel lényegében beindítja az előadás gépezetét, elevenné teszi a panoptikumot, majd bohóctársával egyetemben újra és újra véleményezi a történteket.
Békebeli városkát látunk, újságolvasó embereket, akik kedélyesen anekdotázva, mint valami nyálcsorgató bulvárhírről diskurálnak a szarajevói merényletről, és hessegetik el maguktól a gondolatot, hogy ebből háború lehet, és ha netán lehet, akkor is jókorát legyintve, néhány naposra, hetesre taksálják. Aztán csak lesz hosszú háború. Nem látunk vért, szétlőtt embereket, de azért masírozást azt igen, meg a hátországot, ahol például kedvtelésből lelőnek egy prostituáltat. A háború hangulata érződik a fronton kívül is, a szétziláltság, a zaklatottság, az, hogy minden kifordult a sarkából. Egészen kiválóak a színészek, köztük Eszenyi Enikő, aki, hihetetlenül groteszk, és nagyon intenzív mozgásokra képes, prostituáltat alakít, és a magyar meg a cseh prostituált káromkodva szidja egymást. A színészek anyanyelvükön beszélnek, Eszenyi magyarul, a többiek csehül és szlovákul, a háborúban minden és mindenki összekeveredik.
A produkció végén jönnek felénk a katonák, egyvonalban, mintha valamennyire minket is fenyegetnének, a két bohóc, akik persze sokat tudnak a világról, megint produkálják magukat, és végül, amikor már valódi kávéhoz sem lehet hozzájutni, elhangzik, hogy lesz ez még rosszabb is. Ezt az érzést sajnos nagyon ismerjük az elmúlt magyarországi időszakokból is.